A lányom borogatást kap a bokájára, és pihen, hogy holnap azért mégis csak nekivághassunk Rómának. A fiamnak sincs kedve várost nézni – ezt már közölte délelőtt – mi viszont még szívesen felfedeznénk a környéket, ezért aztán kettesben indulunk el a férjemmel.

Nem messze tőlünk forgatták a kedvenc filmemet, Az angol beteget, a Sant’ Anna in Camprena kolostorban. Olyan irányba indulunk, amerre még nem voltunk, San Giovanni d’Asso felé. Eleinte a Crete Senesire jellemző agyagos dombok között visz az utunk, ciprussorok vezetnek egy-egy farmházhoz. Az egyiknél meg is állunk fotózni, annyira szép az aranyló tarló közepén futó fasor. Aztán az út befordul a hegyek közé és negyedórás kanyargás után feltűnik a hegy tetején a kolostor harangtornya.

A szűk, kanyargós, meredek út végén vár minket a kolostor. Ahogy leparkolunk, számtalan ismerős kis részlet köszön vissza a filmből. A kőfal az út mentén, a kis temető, a ciprusok. A kolostor tövében olajfák. A sorompónál amerikai turistákkal találkozunk, akik nagyon kedvesen felajánlják, hogy fotót készítenek rólunk, közben beszélgetünk – már amennyire az én sohasem tanult angolommal lehet – és kiderül, hogy őket is a film vonzotta ide.

Már a XIV. században letelepedett itt néhány bencés szerzetes, de a kolostor a XV. században épült. A harangtorony négyszögletes, téglából készült, a templomot Szent Annának, Mária anyjának védelmébe ajánlották. Az egyszerű épületnek nincs díszes bejárata, az egyszerű kapuja fölött egy kis esőfogó négy oszloppal. Bent egyszerű berendezés, letisztult, de barokkos jegyeket mutat az oltár, a freskók. Nincsenek oldalkápolnák, csak csend és áhítat.

A templom mellett van a kolostor épülete, ahová nem lehet csak úgy bemenni, mert az egyházmegye által működtetett szálláshely van benne. Csak itt-ott tudunk belesni a zárt kovácsoltvas kapukon, vagy éppen sorompókon keresztül. A parkoló felől van a kolostor kertje, amely a filmben többször is feltűnik, a kerek kút, ahol esőben futkostak körbe a hordággyal az embermagasságú fűben – most gondozott, sok virággal.

A parkoló mellett apró kápolnával kis temető, kovácsoltvas kapuval. A megkopott síremlékeken szerzetesek nevei olvashatók, néha már alig vehetőek ki a betűk. Tönkrement koszorúk jelzik, hogy ritkán jár erre valaki, aki az évtizedek óta itt pihenőkre szeretne emlékezni.

Csend és nyugalom hatja át a kolostor könyékét, pedig ma már nem elmélkedő szerzetesek keresik itt az élet értelmét. Jó itt lenni, a fák árnyékában elüldögélni, nézni a ciprusok közt játszó napfényt, magunkba szívni a gyantaillatot, figyelni a virágokon szorgoskodó méheket.

Aztán indulunk, mert még hazafelé szeretnénk útba ejteni a szomszédos San Quirico d’Orcia városát is. A hegyről leérve jobbra fordulunk és negyed óra múlva már parkolót keresünk az óváros mellett. Ahogyan sétálunk felfelé – mert hát itt is a dombtetőre épült az óváros –, úgy nyílik ki előttünk a tér, a város környékének szépsége. San Quirico etruszk eredetű város, ebből a korból kerültek elő urnák és más temetkezési tárgyak. A település neve először a 700-as években fordul elő egy egyházi birtokvita során. A via Francigena egyik fontos állomása volt. A via Francigena az El Camino olasz kistestvére: zarándokút Canterburytől Rómáig. Ez már egy ellentmondás, hiszen a neve inkább arra utal, hogy Franciaországból indul. A középkorban fontos útvonal volt, aki észak felől érkezett, ezen közelítette meg az örök várost. Bár az út jóval régebbi, az első feljegyzés a X. század végéról származik, amikor is a canterbury érsek járta végig a via Francigenát. Az út 1700 kilométeres, naponta átlagosan 20 kilométert tettek meg és 80 napig tartott. Aztán ez a zarándokút lassan elvesztette jelentőségét, de az utóbbi időben ismét felfedezték és egyre jobb körülmények között lehet végig járni – főleg a toszkán szakaszokat. Itt San Quiricóban és a környéken is több információs tábla is jelzi, merre járunk és mi is az a via Francigena.

Belépünk a városkapun, és rögtön megcsap minket a történelem szele. Régi kút fogad, és a Mária mennybemenetele templom (Chiesa di Santa Maria Assunta). A XI. századi kis épület csodálatos a maga nemes egyszerűségében. Különleges, nem hagyományos harangtornya ragadja meg a szemünket leginkább. A román stílus tökéletes megtestesítője, természetesen nem az az erődítményszerű, mint északabbra, ahogyan mi megszoktuk. Az olasz finomság már ekkor is meglátszott. Az egyik kis kapu alatt gyönyörű kis udvar bukkan elő, csak annyit sikerül kideríteni, hogy itt volt az Ospedale della scala, vagyis egy XII. századi zarándokszállás-kórház épülete, ahol gyakran látták el a via Francigenát végigjáró zarándokokat.  

A városban mintha most kezdődne az élet, pedig már esteledik, fél hat körül jár az idő. Egyre többen vannak az utcákon, de mintha csak mi lennénk itt turisták, csak olasz szót hallani. A trattoriák még üresek, de a nyüzsgésen már látszik, hogy várják a vendégeket estére. Két helyet is találunk, ahová szívesen betérnénk majd, hogy megkóstoljuk a helyiek specialitásait.

Újabb érdekes templomhoz közeledünk: a Szent Ferenc-templom (Chiesa di. San Francesco). A Szent Ferenc-kolostor maradványaira épült. Vörös tégla harangtornya hívja fel magára a figyelmet: a tetején fémszerkezetbe épített harang tartja a keresztet. A templommal szemben van a Porta Nuova, az Új Kapu, előtte pedig egy középkori hajítógép áll, ostromra készen. A városfalun belül a kapu mellett jutunk be a Horti Leonininek nevezett kertbe. 12-13 éves kislányok játszanak itt, akik azonnal felfedezik, hogy turisták vagyunk, kérdezgetik, honnan jöttünk, és Magyarország nevére rögtön rávágják, hogy szép hely. Nehéz eldönteni, hogy kedvességből, udvariasságból, vagy valódi tudásból ered-e a mondatuk. A kertet a XVI. században tervezte Diomede Leoni, a franciakertek szabályosra nyírt sövényei, egyenes ösvényei itt is visszaköszönnek. Furcsa, vesszőkből, faágakból készült szobrok vannak mindenütt, mint egy szabadtéri tárlaton. Annyira elütnek a környezettől, hogy valószínű, nem állandó részei a kertnek.

Tovább sétálunk az óvárosban, és végre megpillantjuk, ami már akkor megfogta a szemünket, amikor először suhantunk el a város mellett autóval. San Quirico d’Orcia legjellegzetesebb épülete: a Collegiata dei Santi Quirico e Giulitta. Egy régi plébániatemplomra épült, a XII. században. (Ilyenkor csak belegondolok, hogy ez a kis olasz város több templomot tud felmutatni ebből az időből, mint egész Magyarország.) A külseje gótikus, a belseje azonban több átalakításnak köszönhetően barokk. A harangtorony a XVIII. században épült. A templom sarkánál régi kút, fura vízmerítővel, én rögtön egy horpadt II. világháborús német katonai sisakra asszociáltam, bár kétlem, hogy tényleg az lenne. A Collegiata mellett áll a Palazzo Chigi, Flavio Chigi bíborosnak, VII. Sándor pápa unokaöccsének XVII. századi palotája.

Közben már csörög a telefonunk, hogy mikor megyünk már, mert a család fiatalabb tagjai már kezdenek éhesek lenni, és pizzázást ígértünk. Úgy válunk el a várostól, hogy a gyerekekkel még visszajövünk ide az utolsó esténken, hogy az egyik trattoriában vacsorázzunk.

Ha már filmes helyszínekbe botlunk mindenütt Toszkánában, hát San Quirico d’Orcia sem maradhat ki: a város mellett van az a villa, ahol a Gladiátor c. filmnek azt a jelenetét forgatták, amikor Maximus hazatért hispániai otthonába és családját legyilkolva találta. Ez a farm azonban magánterület, meg aztán esteledik is már erősen, így nem próbálkozunk a felfedezésével, talán majd ha legközelebb Toszkánában járunk.

Negyed óra múlva már Montechiariban vagyunk, a gyerekek már útra készen várnak minket, indulunk is Torrenieribe, hogy a La Compagniában vacsorázzunk igazi olasz pizzát. A terveinkbe egy kis hiba csúszik, ugyanis nem foglaltunk asztalt, így aztán majd egy órát várakozunk az étterem előtti padon, mire be tudunk ülni, és megrendelhetjük a pizzáinkat. Mindenki másmilyet rendel, a fiam jár a legrosszabbul, tonhalas-capribogyósat kér, mert ragaszkodik a halashoz, aztán nem ízlik neki, sőt még a gyomra is felkavarodik. Nekünk azonban nagyon bejön a papírvékony tésztájú, ropogós, ízletes pizza. Kissé később térünk nyugovóra, mint terveztük, de ki kell aludni magunkat, mert holnap Rómában nagy túra vár ránk.

VII.

2018. augusztus 7. kedd

Reggel 6-kor kelünk, mert ma Rómába készülünk. Aztán kb. 10 percen belül eldől, hogy mégsem. A hálószobánkba három lépcsőfok vezet lefelé, a lányomnak viszont a nagy álmosságban sikerül az egyiknek mellélépnie, kibicsaklik a bokája, így meg nem igazán lehet egész napos gyaloglást bevállalni, hiszen már negyed óra múlva bedagad.

Újratervezés. Maradunk a közelben, ha nagyon fáj a lány bokája, irány haza, borogatás, felpolcolás. A környék felfedezése mellett döntünk, a szomszédos Torrenieriben igyekszünk kideríteni az étterem nyitva tartását, több-kevesebb sikerrel. Aztán tovább Buonconventóba, ahol a már jól ismert szupermarket után most az óvárost szeretnénk felfedezni. A település neve a latin bonus conventus-ból származik, ennek a jelentése "boldog hely, közösség". Hát nekünk kevéssé boldog, mert a fiammal sikerül alaposan összevesznem: elege van a városnézésből, semmihez nincs kedve, inkább netezne, duzzog, én meg elég rosszul viselem. Némi vitatkozás után kétfelé szakad a család, ki erre nézelődik, ki amarra.

Az óváros nem túl nagy, szűk utcák, a nap alig süt be a házak közé. Több, mint 600 éves fal veszi körül, rajta hatalmas vasalt tölgyfakapuk. Két említésre méltó épületet találunk, a városházát, magasba törő tornyával és a Szent Péter és Pál templomot (Parrocchiale Santi Pietro e Paolo). A városháza falán kőtáblák, rajta az 1860-as népszavazás eredménye, hányan szavaztak az olasz egységre és hányan nem. A vörös tégla homlokzatú templom az 1100-as években épült, érdekessége, hogy itt halt meg VII. Henrik császár 1313-ban, miközben megpróbált békét közvetíteni a guelfek és a ghibellinek között.

Miután séta közben mindenki megnyugodott egy kicsit, a következő célpontra keresek rá a Google-térképen. Arra gondoltam, hogy ma kolostorlátogató nap lesz, és a San Galgano apátság felé indulunk. Mivel a GPS nem boldogul a célállomással, ezért aztán folyamatosan navigálok a kanyargós és rengeteg kereszteződéssel tarkított úton. A kora reggeli kelésnek köszönhetően azonban az utolsó kilométereken a férjemen olyan fáradtság vesz erőt, hogy nem tud tovább vezetni, így aztán én veszem át a kormányt, és bár sokat vezetek, kanyargós hegyi utakon nincs gyakorlatom. A többi sofőr – gondolom – szidja a felmenőimet, mert nem rohanok, megfontoltan veszem a kanyarokat, és az első adandó alkalommal meg is előznek.

Egy órás kanyargás után végre egy kis út végén megpillantjuk a kolostort, pontosabban a hozzá vezető ciprussort. Számtalan gyönyörű apátság és kolostor van a környéken – rajta is vannak a meglátogatandó látnivalók hosszú listáján – de nem véletlen, hogy ez az első mind között, pedig már csak egy romkomplexum. A San Galgano apátság (Abbazia di San Galgano) hatalmas temploma még így romosan is impozáns látvány, ahogy a naptól kissé kiégett mezőn megpillantjuk. Tiszteletet parancsol, és lelki szemeim előtt látom, mekkora lehetett fénykorában, amikor még tetővel és harangtoronnyal is büszkélkedhetett, és a hívők áhítattal léptek be a kapuján. Mellette a kolostorépület megmaradt része, a szomszédos dombon pedig egy kis kerek kápolna, ahol olyan dolgok láthatóak, amiért megéri ide zarándokolni.

A szomszédos Chiusdinóban született a XII. század közepén egy lovag, név szerint Galgano Guidotti, aki nem éppen mélyen hívő életéről volt híres, hanem inkább arról, hogy erőszakos, kicsapongó nemes ifjú volt, aki a középkori harcos lovaghoz „illően” élvezte a csatározásokat, az ezeket követő vad tivornyákat és a gondtalan életet. Az erőszakos fiatalembernek anyja feleséget kerített, és amikor éppen menyasszonyához tartott, a lova ledobta magáról, de láthatatlan kezek elkapták. Egy arkangyal jelent meg neki, mire az eddig dorbézoló férfi megvilágosodott. Elhatározta, hogy visszavonul Montesiepi dombjára és ott remeteként fog élni. Keresztre is szüksége volt, hogy legyen mi előtt imádkoznia, ezért a kardját egy sziklába szúrta. (Valahonnan ismerős ez a történet. Nem?) Szóval, a kard markolata lett a kereszt, mellette megépítette kis remetelakját, és többet nem jött le a hegyről (vagy dombról). A helyi földművesek etették, ő pedig cserébe imádkozott értük és megáldotta őket. Van olyan történet is, hogy megtérésekor azt mondta, könnyebb a kardot sziklába szúrni, mint lemondani a világi örömökről, és ezt illusztrálni is akarta, de – hogy-hogy nem – a sziklába belecsusszant a kard pengéje. Galgano 33 évesen halt meg, néhány évvel később pedig – anyja buzgó igyekezetének is köszönhetően – szentté avatták. Egyetlen csodatétele a kard kőbe döfése volt, ami furcsa módon egybevág az Excaliburral az Arthur-mondakörből. Hogy melyik volt előbb és ki merített kitől, ez már soha nem derül ki. Mindenesetre Mario Moiraghi olasz középkor-kutató a "San Galgano rejtélye" című könyve szerint Artúr király és a Kerekasztal lovagjainak kelta legendája Galgano 1181-es halála után keletkezett. A sokáig egy újabb kori hamisítványnak hitt kardon az ezredforduló táján végzett kormeghatározás egyértelművé tette, hogy az Galgano idejéből származik. Már csak az a kérdés, hogy került a sziklába. Moiraghi szerint Galgano anyja a kanonizáló eljárás során lezajlott meghallgatáskor tanúságtételében minden fontos elemét említi a grállovagok későbbi legendájának.

Galgano halála után a ciszterci szerzetesek építettek templomot az emlékére, először a kard köré, a dombra egy körtemplomot (a Montesiepi kápolna (Rotonda di Montesiepi), vagy más néven Eremo (Remetelak)), aztán kicsit később a domb tövében az apátságot úgy 60 év alatt. Fontos egyházi központ lett, az első gótikus építmények között van Toszkánában, de az egész ország talán legszebb ilyen stílusú épülete. Pár száz évvel később aztán a járványok, fosztogatások és támadások miatt leromlott a hatalmas templom állapota, a teteje beomlott, más források szerint eladták, és a késő középkorban megfosztották szentségétől. A XVIII. század végén teljesen leomlott a homlokzati rész és egy villámcsapás következtében megsemmisült a Harangtorony is. A még épségben lévő, 1300-as évekből származó nagyharangot pár évvel később beolvasztották és bronzként adták el.

A XX. században állagmegőrző restaurálási munkálatokat végeztek az apátságon. Az akkori szakemberek úgy döntöttek, hogy nincs semmi értelme újjáépíteni, már az is lenyűgöző látvány, amennyi megmaradt a San Galgano Apátságból. És mennyire igazuk volt!

A régi kolostorépületben jegyet veszünk, az egyszerű, csupasz falak is gyönyörűek, főleg, ha belegondol az ember, hogy itt több száz évvel ezelőtt szerzetesek mindennapi élete zajlott, csendes hétköznapok és ünnepek, imádkoztak, elmélkedtek. Ezek a falak mesélni tudnának, de nem halljuk, miről suttognak, milyen titkokat ismernek, milyen kérdésekre tudják a választ. Ebből az épületből lehet bejutni a hatalmas templomba, amely így torzóként is csodálatos látvány. Talán pont az a megindító benne – amitől a lélegzet is eláll –, hogy az idő és a természet pusztítása ellenére még mindig ugyanolyan áhítatot érez a belépő az égbe törő falak között, mint majd 800 évvel korábban, amikor teljes pompájában elkészült. A hatása alá kerülünk, de nem vagyunk egyedül. Senki sem hangoskodik, még a gyerekek sem másznak fel a kövekre, szent helyen vagyunk, még ha papíron meg is fosztották ettől a címtől.

A hatalmas templom 69 m hosszú és 21 m széles, latin kereszt alaprajzú, három hajós, a szentély keleti tájolású, építészetileg tökéletesen megfelelt a Ciszterci Rend Szabályaiban előírt feltételeknek, mintául a Clairvaux-i kolostor alaprajza szolgált. Csúcsíves, áttört ablakok, a rózsaablak a szentély fölött, a tartópilléres falak mind a gótika tökéletes példái, semmi nyomasztó, sötét nincs a templomban – és ez nem csak a tető hiányának tudható be.

Csak néhányan bóklászunk a hatalmas térben, egy fotós és balett-táncos modellje pedig a megfelelő helyeket és mozdulatokat keresi. Igazán hatásos az lenne, ha olyan képeket tudnánk készíteni, ahol emberek nélkül csak a templom látszik, de erre most nincs esély. Az apró részletek azonban lekötik a figyelmet, egy fotózni szerető ember folyamatosan talál újabb és újabb témákat, mindent meg kell örökíteni. Az épületnek még így romosan is kiváló az akusztikája, nem kell megemelnünk a hangunkat, ha szólni akarunk a másiknak, bár nem is igen akarjuk, hiszen a hely varázsa kihozza a kellő visszafogottságot még az én hiperaktív fiamból is.

Nemcsak minket fogott meg ez a gyönyörű környezet, hanem Tarkovszkijt is. Valahogy mindig filmes helyszínekbe botlunk, bár ez itt, Toszkánában nem olyan nehéz. Nos a híres rendező Nosztalgia című filmjének egyes jeleneteit itt forgatta. Manapság nyári koncertek és esküvők helyszíne. Ha nem lennék már férjnél, én is ilyen romantikus helyen szeretném kimondani az igent, de erről már lekéstem. :)

A kolostorépületen keresztül jutunk ki a szerzetesek egykori kertjébe, ahol még most is illatoznak a gyógy- és fűszernövények. A templomot kívülről megkerülve a kápolnához igyekszünk, ahol mindennek az origója van: a kard. Meredek emelkedőn kaptatunk felfelé, mellettünk szőlőültetvény az egyik oldalon, kissé elhanyagolt csalitos a másik oldalon. Kicsit aggódunk, hogy bírja a lány fájó bokája a „hegymászást”, de egyelőre nem panaszkodik. A domb tetejére érve először kívülről csodálkozunk rá a Montesiepi-kápolnára. Kör alakú, nem sokkal Galgano halála után építették a remetelak helyére, hogy ezzel is őrizzék a kőbe szúrt kardot.

Ahogy belépünk, először a kis templom padlójának közepén lévő plexibuborék vonja magára a figyelmünket. Biztos, ami biztos, korlát is van körülötte, és igen, ott a kard a sziklában. Elég hihetetlen, de mégis. A Rotonda belseje egyszerű, egyetlen dísze talán a falak és a kupola piros-fehér csíkjainak váltakozása. Balra egy kis kápolna nyílik, ezt jó száz évvel később építették hozzá. Egyszerű, csak egy különös félig-meddig mumifikálódott kéz, jobban mondva kettő van egy üvegvitrinben a kis oltáron kívül. Elolvassuk a mellé írt történetet is, így kiderül, hogy a kezek egy hitetlen emberé voltak, aki kigúnyolta Galganót, és ki akarta húzni a kardot a kőből. A kard persze nem adta könnyen magát, a penge a kőben maradt, de a markolatnál eltört. Mivel Galgano jóban volt az állatokkal is (némi áthallás Szent Ferenc életéből), egy farkas „jó barátja volt” a szentnek és amikor látta a rossz ember tettét, leszakította a kezeit. Ezt őrzi a vitrin. Egy másik történet szerint azonban ez az ördög keze, aki megkísértette Galganót. Ő szokás szerint a kardja előtt imádkozott. Az ördög – mivel a szerzetest szavakkal nem tudta meggyőzni – azzal akarta jobb belátásra bírni, hogy kihúzza a kardot a kőből. Nem sikerült, de olyan erővel húzta, hogy kiszakadt a karja. Vagyis a mumifikálódott kar Isten és a hit erejét is demonstrálja. Mindenesetre nem egy étvágygerjesztő látvány!

A Rotonda mellől azonban csodás a kilátás, és természetesen itt is van borszaküzlet, helyi borral, a dombról lefelé vezető út mellett. A parkolóban közben hiába álltunk a ciprusok árnyékában tüzes katlanná változott az autó belseje. Elindulunk vissza Torrenieribe, ahol azt tervezzük, hogy a helyi kis pizzériában ebédelünk. De a kanyargós út visszafelé sem gyorsabb és rövidebb, és mire odaérünk, már bezártak. Hát irány a szállásunk, este majd visszajövünk, addig pedig valami gyors ebéddel pihenjük ki az utat.

2018. augusztus 6. hétfő

Hétfő reggel van, az eddig békésen pihenő traktor már javában dolgozik, néha szürreális szögben halad a domboldalon. A kávészertartás és a reggeli után épp készülődünk, hogy a mai napot vízben töltsük, amikor megérkeznek házigazdáink. Szombaton néhány adatot elfelejtettek elkérni, így aztán most pótoljuk. Ha már itt vannak, beszélgetünk is, illetve inkább a lányom csiszolja olasztudását. Dicsérik is, milyen szépen beszél, és amikor kiböki egy Toszkánával kapcsolatos kérdésre, hogy a „mammája” rajong a környékért, onnantól kezdve aztán én is agyon vagyok dicsérve, hogy milyen okos és intelligens vagyok. Már megérte ide jönni! :)

Mivel látják rajtunk a fürdőruhát, megkérdezik, tengerpartra készülünk-e. Most Saturniába, de tengerpart is lesz a héten, Follonica. A válasz nagyon tetszik nekik: szerintük is az egyik legszebb fürdőhely Saturnia, amit vétek lenne kihagyni, de ajánlanak egy másikat is, amelyik talán fele olyan messze van, kisebb is, de az is nagyon szép, Bagni San Filippo. Mi pedig felvesszük a listánkra. Follonica is jó választás szerintük, mert oda kevés turista jár, pedig nagyszerű a part, sok a szabadstrand és nekik is van ott egy nyaralójuk. A rövid beszélgetés után el is köszönnek, hogy minél hamarabb el tudjunk indulni Saturniába.

Nekivágunk egy újabb másfél órás kanyargós útnak. Nem tartana ilyen sokáig, ha 40 km/h-nál gyorsabban is lehetne haladni a hegyi utakon. Tegyem hozzá, néha még a 40-nek is örülünk. Gyönyörű a táj, eleinte még a szokásos „szinte minden dombtetőn egy város” – modell működik, aztán egyre kanyargósabb az út, egyre magasabbak a hegyek és egyre kevesebb és ritkább a lakott hely, a navigációs kütyünk szerint néha 800 méternél is magasabban járunk. De megéri a kalandos utat, hogy egy különleges fürdőben pihenhetjük ki a fáradalmakat. Az utolsó kilométereken megint csak úgy döntünk, a lányunk telefonjára hagyatkozva felülbíráljuk a GPS-t, mert hát ott nem tudtuk pontosan megadni a koordinátákat, ezért aztán a faluba akar minket vinni, ami biztosan szép hely, de most nem oda vágyunk.

Izgatottak vagyunk, vajon odatalálunk-e. Aztán egyszer csak meglátjuk a kis táblácskát: Cascate di Gorello. Na, itt kell bekanyarodnunk! Néhány méterrel beljebb pedig már próbálunk is bearaszolni a szűk falak között – folyamatos szembeforgalommal küszködve –, hogy egy nagy ingyenes parkolóba jussunk. Összeszedjük a holminkat, törölközőket, szörfcipőket! (ezért hoztuk), kaját, gyékényt, aztán megyünk a többiek után. Visszasétálunk a falak között, a büfé előtt már érezzük a jellegzetes záptojásszagot – kénes a víz –, aztán a lejtő alján meglátjuk a vízesést. Még szebb, mint a képeken! Opálosan világoskék a víz, a sziklák hófehérek, a ragyogó napsütésben különleges látvány a régi malomépülettel. Rengetegen vannak, de mégsem zsúfolt. Keresünk egy helyet, ahol lepakolhatunk, kövekkel súlyozzuk le a gyékényt, mert fúj a szél. Felkapjuk a szörfcipőket, aztán indulás a vízbe.

Kellemesen meleg a víz, a neten található információk szerint 37 fokos, szerintem ez itt egy kicsit már langyosabb pár fokkal, egy élménymedence hőfokához hasonlítanám. Apró kavicsok és nagyobb kövek borítják az alját, jó szolgálatot tesz a szörfcipő, így kevésbé bénán botorkálunk befelé. Természetes úton kialakult kisebb-nagyobb medencék peremén úgy zúdul le a víz, hogy dögönyözőként használható, csak ez a modern élménymedencék gyakorlatával ellentétben nem kapcsol ki 10 perc múlva. Kinézünk egy épp üres kis medencét, felmászunk, beleülünk és átadjuk magunkat a z élvezeteknek. A férjem szájából olyat hallok, amilyet fürdőzés alkalmával még soha: Este szóljatok, ha megyünk! Én addig elleszek itt!  Alattunk az apró kavicsok gyerekkorunk kedvenc édességéhez, a Dunakavicshoz hasonlítanak, kivéve a színes cukormázat, mert ez inkább csak fehér némi zöldes márványozással. Élvezzük a pihenést, a vizet. Elvileg másodpercenként 800 liternyi zúdul le a köveken, egy idő után, már szinte szúrja a bőrünket. 

A fürdőt már a rómaiak is említették írásaikban, szerintük a hőforrás úgy keletkezett, hogy Jupiter és apja, Saturnus összevitatkoztak és heves szóváltásukat villámokkal is tarkították az istenek. Az egyik ilyen „nyomatékosítás” hozta létre azt a repedést, ahonnan azután forró víz tört elő, ez lett Saturnia forrása. A másik verzió szerint kicsit többről volt szó, mint vitáról, Jupiter át akarta venni apja helyét, meg akarta ölni – bár egy halhatatlan istent hogy lehet megölni, az más kérdés! –, és dulakodásuk, harcuk közben Saturnus a földre esett, ekkor keletkezett a repedés és a hőforrás. A valóság azonban sokkal prózaibb. A környék legmagasabb hegye a Monte Amiata több mint 1700 méter magas, egy kialudt vulkán, de a mélyben azért még dolgoznak a föld energiái, ezért a környezetében Toszkánában rengeteg hőforrás van, az oldott anyagoknak köszönhetően pedig a termálvizekre számtalan kisebb-nagyobb fürdő is épült. Saturniában is van egy, a Terme di Saturnia, ahol medencékben lehet pihenni, de ez, ahol mi vagyunk, sokkal romantikusabb, no meg nem utolsó szempont, hogy ingyenes.

Az itteni kénes víz gyógyító erővel bír különböző bőr problémáknál – tényleg furcsán sima lett a bőrünk tőle –, de hatásos szív- és érrendszeri betegségeknél, csökkenti a vérnyomást, tisztítja a májat, segíti az emésztést – utóbbiakat, ha megisszák – és a légzést is. A látvány, a hangulat pedig a lelkeket nyugtatja. Az ember egész nap tudna feküdni a sekély vízben, mert a legmélyebb részeken sem ér a combom fölé.

Rövid dagonyázás után a fiam úgy dönt, felfedezi a terepet, kissé össze is veri magát, mert szokásához híven nem figyel eléggé és néha elbotlik, elcsúszik, de ez nem izgatja különösebben, mert már új életcélt talált magának: átépíti a vízesés egy oldalsó részét. Ezzel aztán órákig elvan, alig lehet elszakítani a köveitől. Mi pedig belefekszünk a vízbe és hallgatjuk a csobogást, élvezzük a meleget, mert a hőség is jobban viselhető ilyen luxusban.

Egy idő után a férjem úgy dönt, felsétál a kocsihoz a fényképezőgépért, mert meg kell örökíteni a látványt, ezután röpke másfél óráig csak fotózik: a fürdőt és minket is gyakorlatilag minden szögből, de ő sem marad ki. Aztán eltűnik egy időre, mert felmászott a malomépület melletti meredek emelkedőn és ott is felfedezi a terepet. Kíváncsi ugyanis, honnan jön a víz. A műútig tudja követni, ott azonban kerítés állja útját. Közben mi a lányommal úgy döntünk, iszappakolást veszünk, mert reggel Angéláék felhívták rá a figyelmünket, hogy nagyon jó, és szinte minden második ember itt fekete vagy szürke iszappal bekenve szárítja magát. A lányom lefelé indul, ahol a vízesés után a patak tovább csobog, én pedig az oldalsó nádas közötti részhez veszem az irányt. Mindketten sikerrel járunk, ő feketén, én világosszürkén térek vissza az iszaptúráról.

A fotózás, az iszappakolás, no meg vízesés-átépítés után eszünk valamit, mert már délután 4 van, és reggel óta inkább csak a vizet kívántuk, kívülről is, belülről is.:) Közben összebarátkozunk egy gyönyörű 1 év körüli spanyol kislánnyal, aki szüleivel mellettünk pihen az árnyékban. A kicsi hozzánk telepszik, köveket hoz nekünk, anyukája pedig igyekszik kordában tartani. A nyelvi különbségek ellenére – nem beszélnek a spanyolon kívül más nyelven – egész jól megértjük egymást. Miután a kicsi elfáradt, a férjem rábeszél minket, hogy menjünk fel a malom feletti patakhoz.

 Itt jóval kevesebben vannak, a nádas aljában csobog a patak. Mélyebb és sziklásabb is, mint odalent. Gyorsabb a sodrása, ide nem rakódott le az oldott ásványi anyag, a kövek sötétek. A víz viszont melegebb és több helyen természetes sodrófolyosó alakult ki, igencsak kapaszkodni kell, ha nem szeretnénk, hogy elvigyen, de ehhez szerencsére vannak kötelek, amik segítenek. Nyakig ülünk a nádas tövében a meleg vízben, relaxálunk. Gyakorlatilag minden megvan, ami egy jól felszerelt élményfürdőben, de nem időszakosan működnek az élményelemek.

5 után úgy döntünk, hazaindulunk, mert nem ártana pihenni, holnap korán kelünk, azt tervezzük, Rómába megyünk. Szóval öltöző híján törölköző alatt vedlünk ki a vizes fürdőruhákból és rángatjuk magunkra a szárazat. Arra gondoltunk, nem arra megyünk haza, amerről jöttünk, mert ha kicsit hosszabb is, de hátha nem kanyarog annyit az út. De tévedtünk, itt akármerre indulsz, csak kanyargós úton mehetsz! Az útról még visszanéztünk a fürdőre, aztán hajrá! Mancianóban bevásároltunk, útközben pedig a híreket böngésztem a telefonomon, mert a kocsihoz visszaérve egy üzenet várt rajta az egyik ismerősömtől: Most hallottam a bolognai robbanásról. Ugye nem voltatok ott? – Megnyugtattam, hogy kb. 250 kilométerrel délebbre vagyunk, de érdekelt, mi történt Bolognában. Az A14-es autópályán, amin mi is jöttünk, egy tartálykocsit ért baleset, felrobbant, hatalmas lyukat ütve a sztrádán.

A kanyargós hegyi úton elhaladunk Pitigliano városa mellett. Erősen esteledik és még messze vagyunk a szállásunktól, hát nem megyünk be, de felvesszük a listára, ahová egyszer még el kell jönnünk. Mintha a sziklafalból vájták volna ki, úgy nő ki a város a hegy tetején. Az egykor itt élt zsidó közösség miatt Kis Jeruzsálemnek is nevezik a várost. A város alatti tufába rengeteg kis barlangot, pincét vájtak. Furcsa, érdekes város.

Este 9-re érünk haza, fáradtan, de élményekkel telve, vacsora után már a holnapi napot tervezzük Rómába, és ápoljuk rézszínűre sült bőrünket.

Szép lassan, nem kapkodva, nem rohanva, visszasétálunk a kocsihoz, és bár már jócskán benne vagyunk a délutánban, Montepulcianóba indulunk. Talán negyedórát autózunk, vagy még annyit se, amikor feltűnik a dombtetőn – nekem alföldi lánynak ez már hegy! – a város. Montepulciano Toszkána legmagasabban fekvő városa. Ezt sajnos eddig nem tudtam, de most a saját bőrömön tapasztalom. Amikor végre eljutunk az óváros bejáratához, a Szent Ágnes-templomnál állunk meg.

A városfal mellett hatalmas lovat találunk: mint kiderül, Leonardo készítette az eredetijét Francesco Sforza lovasszobrához. Az itáliai reneszánsz géniuszát Milánóban Lodovico Sforza herceg bízta meg  édesapja hatalmas lovasszobrának megformálásával, és a művész 17 évig végzett kutatásokat, ám csupán az alkotás hatalmas agyagmodellje készült el. A bronzból, amelyet a szobor elkészítésére szántak, végül ágyukat öntöttek a franciákkal vívott háborúhoz. Az nem derül ki számunkra, hogy ez a ló miből készült, de mindenesetre egy Leonardo-kiállítást reklámoz. Néhány fotó a lóval, aztán nekivágunk a kaptatónak a történelmi belvárosba. A parkolóból látjuk a tornyokat, hová kellene eljutni, de nem is gondoljuk, milyen megterhelő lesz felkaptatni a Piazza Grandéig, másfél kilométeres erőltetett menetben 60 méteres szintkülönbséggel.

A városkapu, a Porta Prato után már rögtön meredek emelkedőn edzzük a lábainkat – szerintem formás fenekünk és vádlink lesz a végére, ha így haladunk! Szép középkori épületek, és már a kaputól kezdve szorgalmasan invitálnak minket az enotecák nyitott ajtajai. Mert itt is van ám remek bor, nem is akármilyen, a Vino Nobile di Montepulciano. Ez a montalcino-i Brunellótól eltérően – amely 100 százalékban sangioveséből készül – a chiantihoz hasonlóan házasított bor. A VIII. század óta termelnek itt bort, ez – valljuk be – tényleg történelmi borvidék. A Vino Nobile az egyik legmagasabb minőségű olasz bor – így az ára is borsos. Vágyakozva nézegetem a palackokat, de tudom, hogy a család átharapná a torkomat, ha vennék egy üveggel. Pedig gyönyörű látvány a poharakban ez a 2-3 évig érlelt, hozamkorlátozással termelt vörösbor.

Igazi középkori hangulat uralja az utcákat, a főutca hosszan kanyarog, elég hamar elvesztem a tájékozódó képességemet, csak baktatunk a többi turista után felfelé. Egy kis téren áll egy oszlop, tetején egy oroszlánnal, mely Firenze uralmát jelképezi. Tovább sétálunk, a Chiesa Di Sant'Agostino (Szent Ágoston-templom) előtt. Egymást érik a kis boltok, hol húsárut, hol tésztát, vagy éppen fűszereket lehet venni, de éppenséggel számtalan porfogónak használható mütyürt is felfedezünk. Több üzletben is próbálkozunk, mert a férjem kalapot szeretne magának venni. Az egyik kanyar után egy egyedi ékszereket is árusító boltban aztán megtalálja a neki tetszőt.

Még mindig felfelé kaptatunk, és még távolról sem látjuk a célt, pedig már vagy egy órája gyaloglunk. Telik az idő, és még mindig nem tudjuk, merre járhatunk. A fiúk visszafordulnak, mert a párom rájött, hogy hamarosan lejár a parkolócédulánk és nem szeretne rögtön büntetéssel indítani. Mi lányok tovább mászunk felfelé, hátha mégis egyszer eljutunk a főtérre. Aztán egyszer csak kilyukadunk a város másik felén, gyönyörű kilátás, városfal, de főtér az nincs! Kissé tanácstalanul nézünk körül, aztán elindulunk jobbra. Találunk egy kis templomot, és mögötte egyszer csak feltűnik a Városháza tornya. Végre! Jókora kerülővel, de csak eljutottunk idáig!

A Piazza Grandén – egyébként ez a város legmagasabb pontja – hatalmas tömeg fogad minket. Zászlódobáló ünnep van, gyerekek középkori ruhában döbbenetes ügyességgel forgatják a lobogókat. A Palazzo Comunale, vagyis a Városháza  a XIII. század második felében kezdődött, de véglegesen csak a XV. században készült el. Erősen hasonlít a firenzei Palazzo Vecchióra, hiszen a város a nagytestvér fennhatósága alatt állt. A legnagyobb különbség, hogy ennek a városházának a tornya középen van, szimmetrikus az épület. A terasz és torony kőcsipkéi a guelf mintázatot követik. No és persze a filmesek: a Városháza volt a „vámpírkirályok” lakhelye az Alkonyat sorozatban, az ominózus ’leleplezem magam’-jelenetet és előtte a nagy futást itt forgatták, bár a szintén toszkán városka – és hasonló városházával büszkélkedő – Volterra nevét viselte a filmben Montepulciano.

De térjünk vissza a jelenbe, szerencsére itt és most vámpírok nincsenek, de normális fotót azonban alig tudok csinálni a Városházáról, mert annyian vannak a téren. Mindenki szurkol a csapatának, a színpad pedig a világítást tartó állványzattal épp a Dóm bejárata előtt van. No meg azért sem tudom átadni magam a fényképezés apró örömeinek, mer a lányom személyében egy kis hajcsárt kaptam. Mióta elváltunk a fiúktól, azóta hallgatom, hogy haladjunk már, siessünk, ne csinálj annyi fotót, elég lesz már, apáék már várnak lent minket. Én azért próbálkozom, mert ha már felmásztam idáig, akkor csak megörökítem, amit lehet. A Városháza mellett áll 1520 óta a Griffek és oroszlánok kútja. A kút fölötti díszpárkányon Firenze oroszlánjai tartják a Medicieknek elöl labdacsokkal, hátul a firenzei liliommal díszített címerét, két oldalt pedig Montepulciano címerállatai, a griffek emelik büszkén magasra a fejüket.

A tér egyik gyönyörű épülete a Városházával szemben a Contucci-palota. A család már 1000 körül itt élt, szóval a Contuccik Montepulciano legrégibb patríciusfamíliái közé tartoznak. No és persze a Dóm sem elhanyagolható, bár a színpad és világítástechnika rendesen takarja, így is gyönyörű és különleges. Amikor a város a XVI. században püspöki székhely lett kellett egy ehhez méltó katedrális is. A régi Santa Maria plébániatemplomot alakították át székesegyházzá, de például a harangtornya megmaradt, el is üt az egyébként befejezetlen homlokzattól. Mert olasz szokás szerint ennek a templomnak sem készült el a díszes homlokzata.

Kis hajcsárom már a tér túloldalán integet, hogy haladjak, mert apáék már mióta várnak és még a végén parkolóbüntetést fizetnek. A hegyről lefelé azért kifejezetten könnyebben halad az ember. Amikor felfelé kaptattunk, nem vettük észre, de most egy különleges óratoronyra figyelek fel. A zömök torony tetején egy bohócfigura, Pulcinella üti a harangot az óraszerkezethez kapcsolva. Rájövök, hogy felfelé megálltunk itt, a fiam a templom lépcsőjén ülve szusszant egy kicsit, de Pulcinellát akkor nem láttam. Az olasz népi színház klasszikus figurája, és talán a város színházi hagyományait idézi, hiszen teátrumot már elég korán alapítottak Montepulcianóban. Persze az időfelelős megint rám szól, hogy igyekezzek.

Lassan leérünk a parkolóba, ahol kiderül, hogy szó sincs büntetésről és minden rendben, azon kívül, hogy esteledik és a család éhes kezd lenni. Fél órás autózás után otthon vagyunk – mert én teljesen otthon érzem magam a szállásunkon. Amíg készül a vacsora, a férjem addig felfedező túrára indul a környékre és gyönyörű fotókat csinál. Már kész a kaja, de amíg arra várunk, hogy visszaérjen, egy pohár Aperollal csinálok étvágyat magamnak – bár az étvágyamra eddig sem panaszkodhattam! A vacsorához pedig felbontjuk a reggel vásárolt üveg chiantit. A finom borral a poharamban és a Pienzában vásárolt házi süteménnyel, cavalluccival a kezünkben kiülünk a ház elé. Kellemesen langyos a levegő, érzem a kerti olajfa mellé ültetett fűszernövények illatát és a sötétben nézzük a távolban Montalcino fényeit és gyönyörködünk a csillagokban. Itt nincs fényszennyezés, ezért minden ragyogó fénypontot látunk az égen, keresgetjük a csillagképeket és beszélgetünk. Jó itt lenni!

2018. augusztus 5. vasárnap

 A pihentető alvás után életemben először főzök kotyogóval kávét, mivel hárman kávézunk és kétszemélyes a kis készülék, hát rögtön két körben. Agyő, instant kávé, téged már csak végszükség esetén veszünk elő! Reggeli után mindenki élvezi a napsütést a kertben, a tiszta levegőt, a csodálatos látványt. Ahogy a tejeskávémmal kiülök a nyugágyba, felteszem a lábaimat és élvezem a simogató napsugarakat, azonnal hatalmába kerít a dolce far niente érzése. Kezdem megérteni, miért olyan nyugodtak az olaszok, miért nem görcsölnek rá úgy mindenre, mint mi magyarok. Ami körülvesz, ezt nem lehet rohanva, kapkodva, stresszesen élvezni. Ezt úgy kell kortyonként ízlelgetni, mint a jó bort. Engedni, hogy szétáradjon bennünk, betöltsön a teljes elégedettség érzése. Mert már attól boldog tud lenni az ember, hogy itt van. A délelőtti napsütés még nem szárította fel a tegnapi eső és a hajnali harmat cseppjeit, ott csillognak a fűszálakon, a levegő friss és tiszta, a környék rendezett, olyan, mintha a Teremtő egy hatalmas patchwork-takaróval terítette volna le a dombokat, ameddig a szem ellát. A ciprusok úgy állnak a fehér murvával felszórt strada bianca mellett, mint egy-egy felkiáltójel, arra figyelmeztetve, hogy élvezd ki az itt töltött idő minden percét. Az út mellett ott árválkodik a traktor, az olasz gazda ilyenkor nem dolgozik, vasárnap van.

Szállásunk a Crete Senesi és Val d’Orcia határán van. A Crete Senesi a Sienától délre eső kopár, agyagos dombok elnevezése, ahol csak mutatóba, szélfogónak ültetett fákat találsz. Ez a „toszkánai sivatag”. Egyszerűségében is gyönyörű. Mi a learatott gabonatáblák tarlóit látjuk már csak, hisz augusztus eleje van, sárga a táj, itt-ott már szőlőültetvények, olajfaligetek is vannak, a folyóvölgyhöz közeledve.

Elvétve látsz egy-egy farmházat is. A legközelebbi település Torrenieri, az ide vezető út mellett egy hatalmas erődszerű épület áll: Castelverdelli, egy 14. századi kastély. Kíváncsi tekintetünk azonban nem jut túl a falakon és a gyönyörű kovácsoltvas kapun, mert sajnos magánterület, magasba törő téglafalai tiszteletet parancsolnak.

A táj élvezete után felkerekedünk, hogy feltöltsük készleteinket, no meg a kocsi tankját is, hiszen az idevezető úton igencsak kiürült mindkettő. Buonconventóban még éppen nyitva a szupermarket, bevásárolunk, a kosárba kerül egy üveg chianti és némi Aperol is, hiszen a helyi ízeket ki kell élvezni! Aztán elindulunk a legközelebbi város, Montalcino felé, és elkezdődik egy hét kanyargós hullámvasutazás. Itt nincs egyenes út, sík terep, csak kanyar kanyar hátán, emelkedőkkel és lejtőkkel fűszerezve.

Montalcino fényeit már tegnap este megcsodáltuk az ablakunkból, most pedig igyekszünk felfedezni az apró szépségeit is. Szőlőültetvények között kanyarog az út, nem véletlenül: a kis középkori város nem gyönyörű épületeinek, nem is hangulatának, hanem kiváló borainak köszönheti hírnevét.

Montalcino is – ki gondolná! – már az etruszk időkben is lakott terület volt, az első feljegyzések a városól a 9. század elejéről származnak. A sikátoros kis város régi magja a domb tetején van. Amikor felkanyargunk és végre találunk parkolóhelyet, már javában tart a szieszta.

Néhány turista lézeng csak az utcákon, ahol gyakorlatilag egymásba lógnak a kis borszaküzletek, az enotecák. Ezek természetesen nyitva vannak, várják a vevőket, akciósan kínálva a Brunellot, a környék zászlósborát, potom 30 euróért. A Brunello csak itt Montalcino környékén készülhet: 100 százalékban sangiovese grosso szőlőfajtából. Sötétvörös, elegáns bor, bár az ára miatt a kóstolás kimaradt az életemből. Talán legközelebb! Szóval a környékbeli lejtőkön, kb. 250 négyzetkilométeren termesztik, 200 és 500 méter közötti magasságban, de az sem mindegy milyen szögben éri a napsütés az ültetvényt. A leghosszabb érlelésű borok közé tartozik, a szüretet követő 5. évben lehet forgalomba hozni úgy, hogy legalább két évet kell hordóban és még négy hónapot palackban töltenie. No és persze hozamkorlátozás is van az ültetvényeken, nem a mennyiség, a minőség számít!

A kistestvére a Rosso di Montalcino – ezt is reklámozzák minden enotecában, ebből már „csak” 20 euro egy üveggel –, amelyre már nem vonatkoznak ilyen szigorú szabályok, csak egy évig kell érlelni és hat hónapot hordóban töltenie. Ilyenkor azonban felmerül az emberben a kérdés: a többi időt vajon hol tölti a bor?

Első utunk a 14. századi Fortezzába vezet, ez egy elég kopár épület, szigorúan szinte csak a falak, a sarokban pedig – vajon mi más? – borkóstolási lehetőség. Kisétálunk a túlsó oldalon, pihegünk a fák alatt és itt először tűnik fel a kabócák éneke. Rendkívül hangosak, a lányom a fák alatt lesi őket, hátha nem csak a hangjukat hallaná, hanem megleshetné, hogy is festenek. Sajnos azonban a kórus tagjai nagyon szégyenlősek, nem sikerül felfedezni őket a fák ágain. Pedig biztosan ott vannak, olyan hangosak, hogy a gondolatainkat is alig halljuk tőlük.

A kilátás a Fortezza mellől gyönyörű, de nagyon meleg van, próbálunk hűvösebb, jobban mondva árnyékosabb helyet keresni. A kocsihoz visszasétálva szendvicsebédelünk, miközben megcsodáljuk a Szent Ágoston-templomot és a Városháza harangtornyát, ami idelátszik, aztán tovább sétálunk a déli hőségben egészen a Megváltó-székesegyházig. Nagyon szieszta van, és nagyon meleg, csak kevesen vagyunk olyan elvetemültek, hogy az utcákat rójuk. Mi sem sokáig, elég tanácstalanok vagyunk. Rövidre sikerült montalcinói látogatásunk, beülünk az autóba és irány Pienza.

Útközben még megállunk egy szőlőültetvény mellett, hiszen illik megörökíteni a környék meghatározó szőlőfajtáját, a sangiovesét, amelyből ezek a drága vörösborok készülnek. Látszik a tőkéken, hogy mindent megkapnak, gyönyörű a lombozatuk, szép nagyok a fürtök, a szemek épp most kezdenek színesedni. Látszik, hogy hozamkorlátozás van, kevés fürt van a tőkéken, hogy minél jobb minőséget adjanak. A sorok elején itt-ott rózsatövek. Egymást érik a pincészetek az út mentén.

Pienza felé megmutatkozik a Crete Senesi igazi arca: hullámzó sárgás dombok, néha már holdbéli a táj. Itt-ott egy-egy farmház, a hozzá vezető út mentén ciprussorokkal.

Hamar Pienzába érünk, elég közel vannak itt egymáshoz a települések, szinte minden második dombtetőn van egy kis városka, több száz éves városmaggal. Útközben elmegyünk San Quirico d’Orcia mellett, annyira megtetszik, hogy felvesszük a meglátogatandó célpontok közé. Pienzában a városközponttól csak több száz méterre találunk parkolót, ami normál esetben nem okozna problémát, de ebben a hőségben minden megtett plusz méter szenvedésnek számít. Természetesen árnyék alig van, már alig várjuk, hogy az óváros előtti parkhoz érjünk. A parkban helyi termelők kirakodóvására van, azonnal beindul a nyálelválasztásunk és a vásárlókedvünk is megjön. Van itt minden: szarvasgomba (persze aranyáron!), termelői olívaolaj – ebből kóstolás után veszek is egy kis üveggel –, házi sajtok – naná, hogy pecorino, itt mi más lehetne! – és házi készítésű sütemények – itt a cavallucci nyerte el a tetszésünket, ami diós,mézes keksz, és kissé sületlennek tűnik, de nem az.

Az óvárosba lépve elég komoly turistatömeg van az utcákon. Itt azért egy kicsit többen vannak, mint Montalcinóban. Egymást érik a borkereskedések és a pecorino sajtra szakosodott üzletek, a legtöbb helyen kombinálják a két kapós árucikket. A kulturális világörökség egy újabb szeletébe léptünk be, mert Pienza történelmi központja bizony ennek a része. A várost eredetileg nem is így hívták, egy kis toszkán falu volt a középkorban, amelyet Corsignanónak hívtak, és az megtiszteltetés érte, hogy 1405-ben itt született meg Enea Silvio Picolomini, a későbbi II. Pius pápa. Úgy döntött, felvirágoztatja  szülőfaluját, itt hozva létre az eszményi reneszánsz várost. Bernardo Rosellinóra bízta a megvalósítást, a pápa halála – no meg a pénz elfogyta – miatt csak a központi tér készült el, de az nagyon impozáns lett. Ha Firenzében és környékén mindenütt a Medici-címert látni, hát itt meg lépten-nyomon a pápai címer tűnik fel a keresztbe tett kulcsokkal és a tiarával.

Az első épület, amelyet látunk és a pápai felújítás jegyében készült, a Piccolomini-palota., a pápa nyári rezidenciája. A kapukban – mindkettőben – hatalmas fekete-fehér fotók fogadnak bennünket – részletek a Zeffirelli-féle Rómeó és Júliából. Éppen 50 éve itt forgatták a filmet, ebben a palotában lakott a Capulet-család, itt rendezték a híres bált, ahol a két fiatal először megpillantotta egymást. Az előcsarnokban a film zenéje szól halkan, arra csábítva a látogatókat, hogy járják végig a palotát, ahol a pápa lakosztálya és számtalan berendezett szoba van, a loggiáról pedig kilátással a reneszánsz kertre és a távolban a Monte Amiatára. Az egyik emeleti ablakból Júlia anyja figyeli háza vendégeit. Az épületet kívülről egy magas párkány szegélyezi, a palota árnyékában sokan itt próbálnak egy kicsit feltöltődni. Körben kovácsoltvas fáklyatartók – azért eltelik egy kis idő, mire a funkciójukra rájövünk, hiszen ma már nem általános az utcai közvilágítás ilyetén megoldása.

A palota előtt két kút is van, nem bízták a véletlenre a dolgot, hogy esetleg kevés lesz a víz. A díszesebbet Pozzo dei Caninak nevezik, vagyis kutyák kútjának, de az sajnos nem derül ki nekünk, hogy miért, mert egy árva kutyaábrázolást sem látunk rajta. Elsétálunk az épület mellett és egy sikátor végén gyönyörű kilátás nyílik a környékre. Ez az Orcia folyó völgye. A Val d’Orcia a végtelen dombok vidéke, egymást váltják a napraforgó- és búzatáblák, aratás után pedig a hatalmas szalmabálák néha szürreálisan hatnak a lejtőkön, és az ember azon töri a fejét, hogyan maradhatnak egy helyben. Ciprusok, olajfaligetek, szóval minden, ami a képeslapokon megjelenik, ha Toszkánáról van szó, de itt élőben. És nem kell retusálni a képeket, mert gyönyörű, nem megrendezett, nem kiragadott részlet, hanem amerre nézel, ott csodát látsz. Nem véletlen, hogy 2004 óta az UNESCO Világörökség része. Ezt látni kell, ezt magadba kell szívni, elraktározni a szürke hétköznapokra, amikor otthon dolgozol nap mint nap, és amikor egy kis szusszanásnyi időd, becsukod a szemed és fel tudod idézni azt a látványt, illatot, érzést, ami ott ivódott beléd. Életre szóló függést tud kialakítani néhány pillanat alatt. Ezt újra és újra látni kell, meg kell ízlelni utánozhatatlan ízeit, érezni az itt élők barátságosságát, a nyugalmat, amely mindenhonnan árad! Ja, és meg kell tanulni a lehető legjobban fotózni, mert meg kell fertőzni a rajongással másokat is!

De térjünk vissza Pienzához. A Piccolomini-palota mellett áll a II. Piusról elnevezett főtéren a pápa saját Duomója (Cattedrale Santa Maria Assunta) – Mária Mennybemenetele katedrális, amely bár reneszánsz épületnek tűnik – kívülről –, belülről mégis inkább az északi gótika motívumait tükrözi. Nem is csoda, hiszen utazásai során a németországi templomok nagy hatással voltak a későbbi egyházfőre. A katedrális homlokzatán természetesen ott a pápai címer.

A tér trapéz alakú és így sokkal nagyobbnak látszik a katedrális, mint amekkora a valóságban. (Egyébként nemcsak a Rómeó és Júliát forgatták itt, a tér megjelenik a kedvenc filmemben, Az angol betegben is. Amikor a helyiek és a katonák ünneplik a háború végét, és felrobban a szobor: na, az éppen ezen a téren játszódik, ahová a filmesek felállítottak egy szobrot. De egy másik Zeffirelli filmben is megjelenik Pienza, a Szentivánéji álomban.)

Mi most áldjuk a katedrális méretét, mert az árnyékában jól meg lehet húzódni. Közben alaposan megfigyelhetjük a tér másik két, még elkészült épületét, hiszen a nagy reneszánsz városépítés kezdete után négy évvel a pénz is elfogyott és a pápa is meghalt. Így aztán a többi terv tényleg csak terv maradt. Mellettünk áll a Palazzo Borgiának is nevezett Palazzo Vescovile vagyis püspöki palota. Igen, a híres Borgia-pápa, Rodrigo (aki VI. Sándorként volt az egyház feje), aki Pius idejében még „csak” alkancellár volt, de ezt a feladatot a spanyol bíboros nagyon jól végezte, többek között ezért is ajándékozta neki a Piccolomini-pápa a sajátjával szemközti palotát. Ma az épület 11 termében egyházművészeti múzeum (Museo Diocesano) működik.

A katedrális lépcsőjén ülve megállapítjuk, hogy a szemben lévő Városháza igencsak hasonlít a firenzeire, bár jóval visszafogottabb és reneszánszabb. Árkádos földszinti részéről indul felfelé a lépcső, az árkádok alatt rengeteg emléktábla, köztük a főhelyen II. Pius domborműve, no meg korabeli falfestmények.  

Továbbsétálunk és az egyik kis üzletben meglátom, amire már négy éve sóvárgok: porchetta. Ez egy egészben megsütött, kicsontozott, befűszerezett malac. A méretes tekercsből pedig hajszálvékony szeleteket vágnak és paniniben kínálják. Na, ilyet fedeztem most fel és ki nem hagynám semmi pénzért sem.

A méretes sonkák, szalámik sorban lógnak a boltban, a sarokban pedig az „illatos” pecorino sajtok várnak a vevőkre (igen erős, jellegzetes szaga van a pecorinónak, ami juhtejből készült), de engem csak a porchetta tud lázba hozni. De az nagyon! Kit érdekel ilyenkor, hogy én nem ehetek fehérlisztes pékárut! A 60 körüli eladó hölgy hatalmas késsel felvágja a paninit, aztán pedig szelni kezdi bele a húst. A mi családfőnk pedig bőszülten fényképez, amiért a néni rendesen meg is szidja, őt ne fotózza. A kaja viszont isteni, és bár négyen esszük az egyetlen szendvicset, alig bírunk el vele. Miután kivégezzük, tovább kóborolunk a keskeny utcácskákban. Az ablakokban fűszernövények, pozsgások, igazi vidéki, toszkán kisvárosi hangulat, amerre csak megyünk.

A fullasztó meleg után megkönnyebbülten lépünk be a Palazzo Vecchióba. A Signoria egykori palotája (az egykor itt ülésező, XV. századi kormányzóság tagjait nevezték együtt Signoriának) ma is Városházaként funkcionál, erkélyén az Unió és Olaszország zászlaja mellett ott van Firenze fehér alapon piros liliommal díszített lobogója is. A Palazzo Vecchio 1299 és 1314 között épült, robosztus, gótikus palota, amelyet Arnolfo di Cambio tervezett (ahogyan a firenzei Dómot is), és eleinte a köztársaság legfőbb tisztségviselőinek hivatalául és lakóhelyéül szolgált. Csak 1540-től laktak itt a Mediciek, I. Cosimo tette hercegi székhellyé és díszesen átépíttette, főleg Giorgio Vasari keze munkája által. A hatalmas főkapun keresztül egy díszes belső udvarba lépünk, kellemes hűvös, gyönyörűen díszített oszlopok és puttós szökőkút fogad.

Beállunk a rövid és gyorsan haladó sorba, hogy jegyet vegyünk, ha már itt vagyunk, természetesen a toronyba is. Már itt feliratok közlik, hogy a toronyba 30 perc a várakozási idő. A hátizsákokat le kell tenni a ruhatárba, így aztán mindannyian vizesüveggel a kezünkben (nálam van egyedül táska) nekivágunk a palota felfedezésének. A puritán lépcsőházon keresztül az első állomás a múzeum látogatásakor a Salone dei Cinquecento, az Ötszázak terme. Eredetileg a köztársaság tanácsa ülésezett itt, majd I. Cosimo trónteremmé alakíttatta. Itt ülésezett az egyesített Olaszország első országgyűlése is. A terem Firenze leghatalmasabb helyisége, mintegy 54 méter hosszú, 22 méter széles és 18 méter magas.

A falakon Vasari monumentális csatajeleneteit csodálhatjuk Firenze győzelmeiről, a Marcianoi csatáról készültnek pedig állítólag különleges üzenete is van. Vasari képén egy kis zöld festett zászlón a következő szavak olvashatók: „Cerca, trova”, ami magyarul annyit jelent: „Aki keres, az talál.” Egyes művészettörténészek szerint ez arra utal, hogy Vasari freskója mögött ott lapul Leonardo da Vinci elveszett mesterműve, az Anghiari csata. Nos, a kis zöld zászlót némi keresgélés után megtalálom a hatalmas képen, a betűk olyan vékonyak, hogy nem tudom kiolvasni a híres szavakat. De biztosan cerca, trova van ráírva, ha már a tudósok azt mondják. Közben a fiam magába rogyott a teremben lévő széksorok egyikében, és több látogatóhoz hasonlóan ülve nézelődik. Mi ámuldozva járjuk körbe a termet, itt van Michelangelo Győzelem szobra is. A gyönyörűen faragott és festett mennyezet is lélegzetelállító, bár egyszerre nyaktörő látvány. Később viszont közelebbről is megcsodálhatjuk, mert a múzeumi túra során a karzaton is átvezet az utunk.

A hatalmas teremből nyílik I. Francesco dolgozószobája, amely gyakorlatilag egy ablaktalan doboz, falait és mennyezetét pedig gyönyörű,  négy elemet ábrázoló allegorikus festmények díszítik. A kissé nyomasztó szobát elhagyva, az Ötszázak termének másik oldalán lévő ajtó az első Medici pápa, X. Leó lakosztályába jutunk. Itt is szinte csak festmények vannak, a korabeli bútorzat nekem nagyon is hiányzik a teljes képhez. Közben hiányos angol és még hiányosabb olasz tudásommal igyekszem a tájékoztató táblákról minél több információt szerezni, több-kevesebb sikerrel. Következik az Elemek lakrésze (Quartiere degli Elementi), ahol megint alig van természetes fény, falfestmény annál több. Furcsák voltak ezek a Mediciek, hogy ennyire nem igényelték a nap éltető sugarait. Aztán végre fény, és a fülledt levegőjű termek után egy kis szellő: egy folyosó végén a Szaturnusz teraszra (Terraza di Saturno) jutunk, ahonnan csodálatos kilátás tárul elénk a városra.

Rövid szusszanás után tovább indulunk a termek során, ahol megint csak rengeteg festmény és kevés bútorzat van. Megnézzük Toledói Eleonórának, I. Cosimo feleségének termeit. Fényképezni persze tilos a múzeumban, de azért ahol csak lehet, és nem figyel a teremőr, fotózunk. Például Dante halotti maszkját, amely az Infernóban, Tom Hanks filmjében elég központi szerepet játszott. (Már megint filmes helyszínek! Ha már itt tartunk, gyakorlatilag a halotti maszkon kívül az egész Palazzo Vecchio is megjelenik a filmben, no meg a Vasari folyosó, de a Battistero is.) Furcsa volt egy hétszáz éve élt férfi arcába nézni. Annyi fájdalom és szomorúság tükröződik rajta, de kemény és határozott ember lehetett életében.

A múzeumi séta során eljutunk Niccolo Machiavelli dolgozószobájába, egy puritán egyszerűséggel berendezett szobába, ahol a filozófus-politikus szobra és mellképe figyel minket szigorú tekintettel. A firenzei köztársaság egyik meghatározó alakjának egyik legismertebb és legvitatottabb munkája is az Il principe (A fejedelem), amelyből egyértelműen érezhető Cesare Borgia iránti elismerése. Már fiatalkorától Itália egységesítésének híve volt, de ez az álom csak több mint 300 évvel később valósult meg.

A Palazzo Vecchio egyik híres terme a Sala Mappamondo (Térképek terme). Hatalmas, patinás földgömb uralja a terem közepét, a körben álló szekrénysorok ajtajait két domonkos rendi szerzetes által festett térképek díszítik. I. Cosimo idején a ma ismert térképek még nem léteztek, mai szemmel pontatlanok és elnagyoltak, de hatalmas értékük van. A Dalmácia partvidékét (Schiavonia) ábrázoló térképen felfedezzük az Ungaria feliratot is, a Duna is hasonló ívet mutat, mint ahogy ma ismerjük, de például a Tiszát már csak nagyjából a Maros torkolatáig ábrázolja. A sarokban van Örményország (Armenia) térképe, ahol rejtekajtó nyílik (ez is szerepelt az Infernóban), a többi szekrénynél ilyet nem láttunk. A titkos átjárók túrán például azt is meg lehet nézni, hová vezet ez a rejtekajtó.

Utolsónak marad a Liliomos terem, ahol a téren álló Judit és Holofernész című Donatello-szobor eredetijét csodálhatjuk meg. A falakon kék alapon mindenütt arany liliomok, Firenze jelképei.

Innen a lépcsőházba megyünk, ahonnan fel lehet jutni a toronyba. Egy fordulónyi sor áll, mert csak annyi embert engednek fel, ahányan lejöttek. Az előre jelzett félórás várakozás helyett már 15 perc után arra várunk, hogy nekivághassunk a felfelé vezető több mint 400 lépcsőfoknak. Izmokat és tüdőt próbáló túra ez, főleg ebben a melegben. Szerencsére a torony nem levegőtlen és szűk, így nem lesz klausztrofóbiás érzésem, és a vastag falak és stabil lépcsők attól is megvédenek, hogy beinduljon a pánikbetegséggel terhelt tériszonyom. Mire felérünk már csak inni akarok és leülni, befeszült lábizmaimat pihentetni. Ez azonban akadályokba ütközik, az egyetlen fent lévő ülő alkalmatosságon az itteni őr foglal helyet, ezért aztán átadom magam a látványnak, mert ez csodálatos.

Az Arno fölötti hidak, a folyó túloldalán a Pitti-palota hatalmas tömbje, a régi városfal, a Santa Croce-templom, mind hívogatóan ül elénk: gyere, nézz meg engem is közelebbről! Hja, ha időkibővítővel jöttünk volna, talán működne a dolog, de már így is nagy élmény csak a látvány is! Nincs félelemérzetem, mert a magas mellvédek és a korlátok nem engedik látni, milyen magasan vagyunk és hová eshetek. Megfizethetetlen élmény, hogy nem összeszoruló gyomorral és hátamon végigfutó idegességgel nézek körbe, és nem vágyom arra, hogy lemehessek innen. Kivételesen nincs tériszonyom. A Dóm felé eső oldalon ki kell várni a sorunkat, míg a fotózáshoz kialakított kis dobogóra felállhatunk, ahonnan ideális kép készülhet, háttérben Brunelleschi kupolájával és a Giotto-toronnyal. Mellette a felhívás, fotózz és töltsd fel az instagramra, lássák minél többen, hogy Te itt jártál! A lányom rögtön eleget is tesz a felkérésnek. Végre az öccsének is elillan a nyűgössége, pózol a fotókon. Aztán elindulunk lefelé, ami azért jóval könnyebb, mint felmászni. Nagyjából 80 méter magasan lehettünk a város felett, a 94 méter magas torony legtetejére még visz egy csigalépcső, ez azonban le van zárva. Mi csak! a cakkos mellvédig mehettünk, de én nem is kívánkoztam volna feljebb.

Odalent feltöltjük vízkészleteinket, megpihentetjük fáradt lábizmainkat, majd egy oldalsó kapun kilépünk a Palazzo Vecchio épületéből. A következő célpontunk a Santa Croce-templom. Egy szűk utcácskán haladunk, A San Firenze térre érünk, ahonnan balra látszik a Bargello zömök és vele szemben a Badia Fiorentina karcsú tornya. 

Az erődítményszerű Bargello volt Firenze eredeti városházája, az egyik legrégebbi középület a városban, 1250 táján épült. Eredetileg itt lakott a Capitano del Popolo (A nép kapitánya), a népi milícia, vagy ma úgy mondanánk a polgárőrség vezetője. Aztán a Podestà, a városállam főbírájának palotája lett. A XVI. században aztán a mai rendőrkapitánynak megfelelő főporoszló (bargello) kapott itt helyet, ezután nevezték el az épületet is. Itt volt a börtön és vesztőhely is. Ma a Bargello ugyanaz a szobrászatban, mint az Uffizi a festészetben, itt őrzik az itáliai szobrászművészet legteljesebb kollekcióját. A Badia Fiorentina az a templom, ahol Dante kilencéves korában először pillantotta meg a misére érkező nyolcéves Beatrice Fortinarit, és halálosan beleszeretett a lányba, de soha nem érhette el, mert a lányt apja máshoz adta, és Beatrice 24 éves korában meghalt. Elvileg a közelben van Dante szülőháza is, de kötve hiszem, hogy belefér még a mai napba.

Kora délután van, 3 óra felé jár az idő, már csak alig egy óránk van Firenzében. Egy kis sikátoron keresztül kiérünk a Piazza Santa Crocéra. Ezen a téren minden év június 24-én, San Giovanni, vagyis Szent János ünnepén – ő Firenze védőszentje – különleges futballmeccset rendeznek, a Calcio storicot. Homokkal szórják fel a teret, a templom lépcsője is lelátóként funkcionál, és a négy történelmi városnegyed csapata verseng a győzelemért. A szabályok valahol a foci és a rögbi között keresendők, de elég kevés van, a játék pedig elég brutális: vér nélkül soha nem ér véget. A 27 tagú csapatok tagjai reneszánsz kort idéző ruhákban, jobban mondva nadrágban és félmeztelenül próbálják 50 perc alatt minél többször eljuttatni az egyszem kapuba a labdát, amelyet nem muszáj rúgni, bárhogy lehet terelgetni, dobni. Ezt a sportot a XV. század óta űzik, dicsőség ezen a tornán szerepelni, bár nekem inkább tömeges gladiátorharcnak tűnik a leírások és fotók alapján, mint játéknak. De szerencsére a tér most nem véresve vert, kigyúrt pasikkal meg nekik szurkoló tömeggel van tele, hanem turistákkal. A tér túlsó végén szinte ragyog a Santa Croce székesegyház, amely a Dóm után a legismertebb templom Firenzében. A tér sarkán feltöltjük a közkútból vizesüvegeinket, mert a Palazzo Vecchiótól idáig tartó pár száz méteren már kiürültek a hőségben. Megállapítjuk, hogy egészen jó a firenzei víz, aztán elindulunk a templom felé. A tér jobb oldalán álló reneszánsz épületen még látszanak a korabeli freskók, bár erősen kopottak, de a ház még így is gyönyörű.

A templom lépcsőjénél Dante szobra fogad minket, köpenybe burkolózva, szigorú arccal, fején babérkoszorúval. Talapzattal együtt 13 méter magas, de egy kisebb szobor el is tűnne a hatalmas székesegyház mellett. A méretek lenyűgözőek: 115 méter hosszú főhajójával a világ legnagyobb ferences rendi bazilikája. Külső díszítése egyszerű, a ferencesek nem szerették a hivalkodást, a zöld és fehér márvány borítás hasonlít a San Miniato és az innen alig 800 méterre lévő Dóm homlokzatára. (A Dómnak és a Santa Crocénak is a XIX. század második felében készült a homlokzata.) Úgy tartják, a bazilikát maga Assisi Szent Ferenc alapította, de inkább az elődjét, mert a most állónak az alapjait csak jó 70 évvel a szent halála után tették le. Ugyanaz az Arnolfo di Cambio  tervezte, aki a Dómot és a Palazzo Vecchiót is. 1385-ben készült el, de csak több mint 50 évvel később szentelték fel. Hát a középkorban nem kapkodták el a dolgokat! A bazilika udvarában van a Pazzi-kápolna, mely a gazdag firenzei család, a Pazzik sírbolt-temploma volt, és Filippo Brunelleschi építette.

A Santa Crocét úgy is nevezik: Firenze Pantheonja. Itt nyugszik Michelangelo, Galilei, Machiavelli, Rossini, és jelképes sírja van itt (mert a teste máshol pihen) Danténak, Marconinak és Enrico Fermi, Nobel-díjas fizikusnak is. A Santa Croce más különlegesség miatt is híres. Ki ne hallott volna a Stedhal-szindrómáról, amit hyperkulturémiának is neveznek? Ez egy pszichoszomatikus betegség, amelyet az egyszerre nagy adagban jelen lévő, feldolgozhatatlan mértékű, és lenyűgözően szép művészeti alkotások okoznak. Tünetei a hirtelen gyors szívverés, szédülés, önkívületi állapot, zavarodottság, sírógörcs, bűntudat, esetleg hallucináció és ájulás. A betegséget először a híres XIX. századi francia író, Stendhal (Marie-Henri Beyle) tapasztalta, amikor 1817-es firenzei útján a Santa Croce templomot is meglátogatta. Minket viszont ez a veszély most nem fenyeget, mert látva milyen hosszú sor vár a bejutásra, nekünk pedig milyen rövid idő áll a rendelkezésünkre, hogy visszaérjünk a kocsihoz, kihagyjuk a templombelső megtekintését. Ez is marad a következő firenzei útra.

Fájó szívvel indulunk vissza, a téren még veszünk egy fagyit a gyerekeknek, a kis cukrászdában pedig kellemes meglepetés ér minket: magyarul szólnak hozzánk, a fiatal hölgy 8 éve él Olaszországban. Utunk a Dóm mögött vezet, amelyet most szintén nem tudunk már megnézni. Tényleg szerezni kell egy időkibővítőt, ez így nem állapot! A Dóm most is lenyűgözően szép, ragyog a napsütésben. Elsétálunk mögötte és mellette – gyakorlatilag félig megkerüli a sor, hogy be lehessen jutni –, megcsodáljuk a Battisterot, érzelmes búcsút veszünk, aztán még útba ejtjük a San Lorenzo templomot, amelynek érdekessége, hogy nem készült el soha a homlokzata, ezért furcsán egyszerű az épület. Belül persze különleges, de ezt sem tudjuk megnézni.

Elviharzunk a Santa Maria Novella mellett is, aztán be a garázsba. Megvan a kocsi, és vele együtt mindenünk! Megkönnyebbülünk, keresünk egy nagyobb Coop-ot a Siena felé vezető úton, bevásárolunk a vacsorához, aztán irány a szállásunk, ami innen még majdnem 100 kilométer.

Közben borulni kezd az ég, feltámad a szél, és mire Siena közelébe érünk, elered az eső. Még villámlik is. Mivel két napja úton vagyunk fürdés nélkül, kezdem rosszul viselni a saját közelségemet is, ragadok az izzadságtól és a rám rakódott portól. Mivel Vikitől még a szállás foglalásakor részletes útleírást kaptam, gyanús lesz, hogy Sienánál rossz felé vitt minket a GPS. Igazam is van, a megadott koordináták nem stimmelnek, ezért egészen máshová akart vinni minket a gépünk. A lányom találja fel magát először, elő a telefon és én az út alatt először, de nem utoljára imába foglalom a Google Térkép kitalálóját. Szakadó esőben próbáljuk megtalálni az utat, ami végül sikerül is, már jó úton vagyunk, csak röpke fél órás késésben a tervekhez képest.

Este 7 táján hajtunk le a ciprusokkal szegélyezett murvás földútra, amin aztán jó három kilométert hullámvasutazunk a Montechiari apartmanházhoz. Angela és a férje már várnak ránk, kint állnak az úton és integetnek. Az első pillanatban  is már nagyon szimpatikusak, kedves 50-60 év közötti házaspár. A ház gyönyörű, rusztikus, minden bútor és kiegészítő eredeti, a legtöbb családi darab. Minden ablakból csodás a kilátás, a klasszikus toszkán táj mindenfelé. A hálószobában szúrágta mestergerenda, zománcos régi lavór és bili a sarokban a mosdóállványon – persze ezek csak dekorációk –, a folyosón, a nappaliban szárított hortenziák. Minden egyszerű és kényelmes. Ízléses, finom, nem tolakodó, nem hivalkodó. Azonnal otthon érzem magam. Angela még felhívja a figyelmemet arra, hogy a szekrényben találok kávét és kotyogós kávéfőzőt – igazi olasz módra főzhetek holnap reggel kávét.

Gyors vacsora, fürdés, és ekkor érzem csak, milyen fáradt vagyok. Elszáll minden feszültség belőlem, itt vagyunk, két napos erőltetett menet után, alig alvással, egyben, baleset nélkül. 

Bár nem éppen arrafelé sikerül utat találnunk, amerre terveztem, kijutunk az Arno partjára, egy utcányira a Ponte Vecchiótól, így az eredetileg tervezett városnéző túrát fordított irányból kezdjük. A folyón gyönyörű szobrok őrzik a Ponte Santa Trinità (Szentháromság híd) hídfőit.  Ez a Ponte Vecchio után a városban megépült második híd. A XIII. században még csak fahíd volt, ezt viszonylag hamar elvitte az árvíz, a helyére kőhidat építettek, aztán jöttek-mentek az áradások, a ma is látható kecses, tökéletes ívű hidat 1567 és 1569 között építette Bartolomeo Ammanati I. Cosimo nagyherceg parancsára (a tervekhez egyébként hozzászólt Michelangelo is, vagyis ha ő jóváhagyta, hiba nem lehetett bennük). A második világháborúban a visszavonuló német csapatok felrobbantották, ahogy szinte az összes firenzei hidat. Eredeti formájában, 1958-ban állították helyre, a folyóba zuhant kődarabok részleges újrahasznosításával.

Ez a reneszánsz híd a világ legrégebbi elliptikus ívű hídja. A két oldalsó ív fesztávolsága 29 méter, a középsőé 32 méter. A hidat díszítő négy szobrot – melyek a négy évszakot ábrázolják – 1608-ban emelték II. Cosimo de’ Medici és ausztriai Mária Magdolna esküvője alkalmából. Autós és gyalogos forgalom egyaránt fut a Santa Trinitàn, de a mi figyelmünket már a kevésbé szép, de annál izgalmasabb Ponte Vecchio (Régi vagy Öreg híd) köti le, amely a világ egyik legismertebb hídja.

Az Arno legkeskenyebb szakaszán ível át a Ponte Vecchio, ahol már a római korban is átjáró volt a folyó felett, bár ez a híd azért nem tekint vissza ilyen ősi múltra, mégis Firenze egyik jelképének számít. Furcsa, szépnek egyáltalán nem mondható, de az évszázadok során olyan különlegessé vált, hogy egy firenzei látogatás alkalmával bűn lenne kihagyni. Számtalan árvizet, háborút élt túl, semmi sem tudta megtörni. A második világháborúban állítólag csak Hitler személyes beavatkozása mentette meg, a lényeg, hogy ez volt az egyetlen firenzei híd, amelyet a németek nem robbantottak fel, cserébe viszont a híd 200 méteres körzetében valamennyi házat lebombázták.

1345-ben épült, mai formájában döbbenetes, hogy az ívek hogy tudnak megtartani ennyi épületet, ekkora súlyt. A középkorban nem számított ritkaságnak, hogy hidakra építsenek üzleteket, sőt még kápolnákat is, de ennek mostanra nem nagyon maradtak nyomai, ezért is különleges a Ponte Vecchio. Ahogy közelebb érünk, látszik, hogy a külső vakolat itt-ott már megérett a felújításra, de ez az oldal nem is a gyakrabban fotózott fele a festői hídnak, meg aztán nem is lehet egyszerű feladat karban tartani a falakat. A fecskék ragasztják így az eresz alá fészkeiket, kisebbeket, nagyobbakat, mint ahogy itt épültek hozzá az üzletek a híd oldalához. Azon gondolkodunk, hogyan maradhatnak a helyükön, olyan ingatagnak tűnik az egész, miközben masszív tömegként kezd tornyosulni előttünk.

Ahogy közelebb érünk, a tömeg nem csak építészetileg sűrűsödik, hanem az emberáradat is egyre nagyobb lesz. Mintha itt koncentrálódna a Firenzébe érkezett turisták masszája. Egyfolytában villogunk, hol vannak a többiek, nehogy elveszítsük egymást. Egymást érik a különleges ékszerekkel teli kisebb-nagyobb kirakatok, Noncsival a lányommal csak ámulunk, persze nemcsak a gyönyörű ötvösmunkákon, hanem az áraikon is. Némelyik bolt választékát én már túlzásnak tartom, mert ki a fene használna majdnem babakar vastagságú hasközépig érő aranyláncot (már csak a súlya miatt se! :)), és szinte csak ilyenekkel van tele egy kirakat. Persze nem mindig volt a Ponte Vecchio az aranyművesek hídja: eleinte halárusok, mészárosok, tímárok üzletei voltak itt még a középkorban. A híd közepén nyílást ütöttek és a szennyet így egyenesen az Arnóba öntötték: vér, cserzőanyag, belek. Gusztusos látvány lehetett a folyó akkoriban, nem beszélve a szagokról! Ezt elégelte meg I. Ferdinánd nagyherceg, amikor a Medici-család beköltözött a Palazzo Pittibe. A hivatali ügyek intézéséhez nap mint nap itt kellett végighaladnia, és bántotta az orrát a bűz, ezért kitiltotta a „szagos” mesterségeket a hídról, a korábbi árusok helyére ékszerészeket és aranyműveseket telepített. (tény, hogy az aranynak nincs orrfacsaró szaga :)) A kis fecskefészkek is ezután épültek a hídra, valamikor a XVII. században.

A fejünk fölött fut a híd másik érdekessége, a Vasari-folyosó (Corridoio Vasariano). Ezt a fedett átjárót 1565-ben I. Cosimo építtette Giorgio Vasarival azért, hogy ne kelljen az utcák tömegével elvegyülnie, és testőrség nélkül, szabadon mozoghasson. (Bár az eredeti indok, vagy inkább ürügy az volt, hogy a herceg fia, Francesco de’ Medici és Habsburg Johanna esküvőjekor a menyasszony ruhája ne piszkolódjon be – kötve hiszem, hogy gyalog tette volna meg az utat, de hát egy hercegnek mindent el kell hinni!) A folyosó összeköti a Palazzo Pittit az Uffizin keresztül a Palazzo Vecchioval. Öt hónap alatt készült el, nagyjából egy kilométer hosszú. Az ablakokból meg lehetett figyelni az utcán zajló életet anélkül, hogy érintkezni kellett volna a pórnéppel. A hagyomány szerint a nagyherceg alkalomadtán feltűnés nélkül egyes házak belsejébe is betekinthetett innen. A folyosó áthalad több épület belsején, de például a Mannelli család nem járult hozzá lakótornyának ilyen jellegű átépítéséhez, így aztán Vasarinak ezt az épületet kívülről meg kellett kerülnie a folyosóval.

A folyosó elhalad a Santa Felicità-templom homlokzata előtt is, a benti karzat magasságában. Itt régebben nyílt egy erkély a templomba, így  a hercegi család anélkül vehetett részt az egyházi szertartásokon, hogy találkoznia kellett volna az alattvalókkal. Gyakorlatilag a szabad levegőn szinte egy lépést sem kellett tenniük a Medicieknek, és a legújabb kutatások szerint ez később a család tagjainál a krónikus D-vitamin hiány okozta betegségekhez vezetett. Minket ez a veszély nem fenyeget, mert azt sem tudjuk, hová húzódjunk árnyékba a nap perzselő sugaraitól még ezen az eléggé fedett és zsúfolt hídon is. A híd közepéig bírjuk a tömeget, rengeteg a turista, az árusok. A fiamnak már nincs kedve semmihez, éhes, szomjas, nyűgös, szóval kis Vuk-szindrómában szenved, ez látszik is valamennyi fotón, mert még a gép kedvéért sem ereszt el egyetlen halvány mosolyt sem.

A híd közepén áll Benvenuto Cellininek (1500-1571), kora legnagyobb firenzei ötvösművészének szobra, melyet hálás utódai 1901-ben állítottak. Csodálatos innen a kilátás a zöldesen hömpölygő Arnóra és a szomszédos hidakra, már ha egyszer odafér valaki a korláthoz a bőszülten szelfiző japán turistáktól. Néhány fénykép után odébb állunk, más is tudjon érvényesülni alapon, meg számtalan látnivaló vár még ránk, az idő pedig rövid. Már most látom, hogy nem lesz időnk mindenre, amit szeretnék, de nézzük a jó oldalát: lesz miért visszajönnünk Firenzébe!

Érzékeny búcsút veszünk az Öreg hídtól, aztán a Vasari-folyosó árnyékában elindulunk az Uffizi felé. Néhány száz méteres séta után érkezünk meg a világ egyik leghíresebb képtárának épületéhez. Az árkádok hűvösében előkerülnek a vizesüvegek, és a rövid kis szusszanás elég ahhoz, hogy a fiam azonnal a játékba vesse magát a telefonján. Az épület magas tömbje jól felfogja a napsugarakat, itt egy kicsit jobban érezzük magunkat. A fiam már a galambokkal barátkozik – ezt az elmúlt évtizedben valahogy nem tudta kinőni! – a tér közepén pedig többé-kevésbé jól álcázva látszik, hogy még mindig komoly építkezések zajlanak a múzeumban. Meg persze a tér végében ágaskodó toronydaru is épületes látvány (már négy éve is ott állt)! Hosszú sorok kígyóznak a bejáratoknál, de nekünk eszünk ágában sincs beállni, mert fiamnak nemcsak a sorbanálláshoz, de a múzeumi sétához sem lenne valami sok kedve és kitartása. Szóval ez is egy következő látogatásra marad, mert azért egyszer szeretném élőben látni Botticelli Tavaszát és a Vénusz születését, no meg Leonardo és Michelangelo, vagy épp Tiziano alkotásait. Nagy igazság, hogy Firenze csodáinak bejárására nem elég egy nap, de kettő sem, legalább egy hetet kell rászánni, és valószínűleg még akkor is marad, amit nem láttál. Szóval mi ezt az egy hetet szerintem több évre elosztva teljesítjük majd.

A téren mindenfelé borsos áron dolgozó utcai művészek árulják már kész portékáikat, néha kissé giccsbe hajló festményeiket, de akadnak egész jó portrérajzolók, a legjobban mégis a karikatúrarajzolók jönnek be nekem: egész jó munkák kerülnek ki a kezeik alól.

Az Uffizi Vasari tervei alapján épült a XVI. század második felében, eredetileg a kormányzati intézmény székhelyeként, erre utal neve is, hiszen az uffizi irodákat jelent, de itt volt az állami pénzverde is. Persze már akkor is helyet kapott benne a Mediciek hatalmas műgyűjteményének egy része – ez jórészt szobrokból állt, de számos gyönyörű festmény is. Volt benne színház, alkimista laboratórium is. A Mediciek tudtak élni!

 A család utolsó tagja 1737-ben a Medici-műgyűjteményt Firenzének adományozta, azzal a feltétellel, hogy a városból egyetlen darabját sem lehet elvinni. Sajnos, amikor Napóleon szemet vetett Itáliára, hadjárata során az Uffizi számos műkincsét Párizsba költöztette, és a bukása után sem került valamennyi vissza. Az Uffizi ma elsősorban képtár, de gyönyörű szobrokkal és gobelinekkel is büszkélkedik.

Határozott léptekkel haladunk tovább a Palazzo Vecchio felé. Legutóbb csak kívülről csodáltuk meg hatalmas épületet, most viszont nem vagyok hajlandó kihagyni. Négy éve a Dávid-szobor kötötte le a figyelmünket, és a téren egymást érő műalkotások (a legtöbb másolat!), így most a két meztelen férfiszobor, Dávid és Hercules között belépünk a hatalmas kapun.

2018. augusztus 4. szombat

Még több mint 600 kilométer vár ránk, és a férjem nem a kipihentség fázisában van, mindenesetre jól tartja magát. Ipari mennyiségű kávét iszik, hogy még véletlenül se szunnyadjon el. Kár, hogy nem úgy működik, mint a Túl a sövényen mókusa, mert akkor kevésbé aggódnék miatta, miközben le-leragad a szemem nekem is a fáradtságtól.

A hajnali hármas indulás után viszonylag hamar a határra érünk, az autópályán semmi nem történik. Trieszt után hatalmas torlódás a másik oldalon, kilométereken át állnak, vagy éppen csak araszolnak a kocsik. Fel is jegyezzük, hogy hazafelé ezt a szakaszt lehet, hogy ki kéne kerülni valahogy. Várjuk a pirkadatot, de most valahogy olyan nehezen jön. 6-kor már Padovánál járunk, világosodik az ég alja és felsejlenek a hegyek a távolban. Egy fél órával később megállunk Ferrara tájékán, a párom fáradt, és a lányom sincs jól. Nem vacsorázott velünk Ljubljanában, és neki egyáltalán nem sikerült aludnia, így a kimerültség és az éhség megtette a hatását. Sokáig pihenünk, közben felkel a nap is, a fémszerkezetek között csillannak meg az első napsugarak. Nem igazán tudjuk, hogy fog alakulni az utunk a továbbiakban.

Tovább indulunk Firenze felé, jóval később, mint terveztük, de most fontosabb az, hogy egyben odaérjünk. Bolognától már kanyargósabb az autópálya és rengeteg alagút meg viadukt tarkítja, ez pedig jobban fárasztja a sofőrünket. Alig várjuk, hogy egyszer Firenzénél letérhessünk a sztrádáról.

Első állomás Toszkána fővárosában a Piazzale Michelangelo vagy Michelengiolo, mert látjuk így is, úgy is írva. Útközben elhaladunk a San Miniato templom mellett. A Piazzale Michelangelo egy hatalmas tér Firenze fölött, ahol mindig találni parkolóhelyet, igaz, vadászni kell. Innen készülnek azok a fotók, amelyek minden valamirevaló firenzei képeslapon és hűtőmágnesen rajta vannak. Csodás a kilátás, minket is azonnal rabul ejt, azt sem tudjuk, honnan fotózzunk, persze úgy, hogy ne lógjon bele vagy egy japán turista, vagy egy pakisztáni árus. Egymást érik a bóvliárusok is, hűtőmágnes, képeslap, ajándéktárgyak – persze mind firenzei látképpel –, de kompletten fel is öltözködhetünk, kendők, pulóverek, ruhák, pólók, szigorúan made in Pakistan. De akinek ilyesmire fáj a foga, még itt vegye meg, mert a centro storico-ban ugyanezeket árulják, csak dupla áron.

A Piazzale Michelangelo Firenze egyik kilátóhelye, az Arno bal partján lévő dombon mesterségesen kialakított park tetején kiépített tér, kilátóterasz. 1869-ben tervezte a parkot és a teret Giuseppe Poggi. Abban az időben, igaz csak néhány évig (1865-71) Firenze volt a frissen egyesített Olasz Királyság fővárosa. Az Arnó partjától fel is lehet sétálni, ez azonban azért elég szép túra, több kilométeren keresztül. Nemcsak a kilátást lehet azonban szorgosan fényképezni, de szinte kötelező fotózkodni a tér közepén pucéran pózoló pasival, ugyanis Michelangelo Dávid-szobrának bronzból készült másolata áll itt, lábainál a Medici-sírok napszakokat ábrázoló szobrainak másolatával (az eredetiek a San Lorenzo-templomban vannak). 1873-ban a szobrot kilenc pár ökör vontatta fel ide. A teret Michelangelo Buonarottinak, a nagy reneszánsz művésznek szentelték eredetileg, ezért kerültek ide a másolatok, és Poggi egy neoklasszikus stílusú házat Michelangelo-múzeumnak tervezett, de ez soha nem épült meg, a helyén egy panorámás étterem van.

Nos, nálunk is elkészülnek a kötelező képek, nem lehet betelni a látvánnyal. Ahogyan a terrakotta háztetők fölé magasodik a Palazzo Vecchio égbe nyúló tornya, a Dóm még ilyen távolságból is hatalmas kupolája, előtte a Bargello és a Badia Fiorentina karcsú párosa, rabul ejti a szemet. A nap sugarai táncolnak az Arno hullámain, a Ponte Vecchión pedig mint a fecskefészkek, úgy ülnek a kis üzletek. A távolban a hegyek karéján látni Fiesole városkát. Amikor már el tudunk szakadni a panorámától, elindulunk gyalog azon az úton visszafelé, amerről jöttünk.

Néhány perces sétával jutunk a San Miniato al Monte-templomhoz (Basilica di San Miniato al Monte), amely az egyik legszebb templom egész Firenzében. A román építészet gyöngyszeme számtalan lépcsősor leküzdésével lassan bukkan elénk.

Már Nagy Károly idejében is állt itt templom, feltehetően Szent Minias sírja fölött, aki 250-ben halt mártírhalált. Az olaszoknak egyébként elég furcsa nevű szentjeik vannak, utazásunk során még találkozunk majd a magyar fülnek szokatlan nevekkel. Szóval Szent Minias egy örmény herceg volt, aki remeteként élt, de elfogták és lefejezték a császár jelenlétében. A legenda szerint maga cipelte fel erre a dombra saját levágott fejét, és tette le arra a helyre, ahol később a templom épült. Elég hihetetlen, de vannak még csodák! Valamiért szentté kellett szegényt avatni! A csontjait egy ereklyetartóban őrzik ma is a kriptában. A mostani templomot 1018-ban kezdték építeni és 1207-ben fejezték be. Zöld-fehér márványhomlokzata ragyog a napfényben, rajta egy Krisztust, Szent Miniast és Szűz Máriát ábrázoló 13. századi mozaik. A templom lépcsőjén pihegünk a kánikulai hőségbe, keressük az árnyékot, közben pedig próbálunk infókat gyűjteni. A templom ingyenesen látogatható, mellette áll egy egyszerű kinézetű épület, mely a XIII. században épült püspöki palota – bár inkább erődnek hat –, ez később volt kórház és kolostor is. A San Miniato-templom kezdetben a bencésrendi apácák tulajdona volt, 1373-ban pedig az olivétánusok, vagyis az olajfák hegyén élő szerzetesek birtokába került.

A templomba lépve kellemes hűvös fogad, a kinti hőség után ez felemelő érzés. Egyszerű belső, robosztus oszlopok, a falakon kora középkori freskók. A főhajó közepén lépcsősor visz föl két oldalt a megemelt szentélybe, a szentély alatt van a kripta (altemplom), amely a megszokottól kissé eltérően nem hat pinceként, ez a templom legrégebbi része. Bárhová lépünk, a padlót sírfedelek borítják, megkopott feliratokkal. Különlegessége az épületnek a nyitott fedélszék, láthatjuk a tető gerendázatát.

A reneszánsz idején a San Miniato al Monte-bazilika példakép volt a reneszánsz templomépítő mesterek számára, ezért az itáliai román építészetnek ezt az irányzatát protoreneszánsznak nevezik. A XV. században Leon Battista Alberti a Santa Maria Novella homlokzatának díszítésénél, Filippo Brunelleschi a Santo Spirito és a San Lorenzo belső terének alakításakor tekintette mintának a három évszázaddal korábbi templomot. De a Battistero és a Santa Maria del Fiore székesegyház (a Dóm) külső borításának az elkészítését is (és később más középületekét is) a San Miniato al Monte márványborításának szépsége ihlette.

Utazásunk során számos filmes helyszínt is útba ejtettünk, bár nem azzal a szándékkal indultunk. A művészeket nemcsak a reneszánsz idején vonzotta Toszkána, hanem napjainkban is, ezért teljesen érthető, ha hol itt, hol ott bukkannak fel a filmesek. A San Miniato-bazilika például Brian de Palma 1976-os Megszállottság (Obsession) című filmjének egyik helyszíne. Firenzét egyébként is előszeretettel szerepeltetik mozgóképen. Szerintem teljesen érthető a filmesek ilyen irányú lelkesedése.

A templom mellett vagyis inkább a felfelé vezető lépcső két oldalán van a Szent Kapu temető, amely 1864-ben épült, amikor Firenze történelmi központjában a temetések be voltak tiltva. Több híres halottja is van ennek a temetőnek, például Carlo Collodi, a Pinocchio szerzője is itt alussza örök álmát.

Firenze látképe a templom lépcsőjéről legalább olyan gyönyörű, mint a Piazzale Michelangelóról. A nap perzsel, hunyorgunk a képeken, mert itt is muszáj fotózni, lombkoronák karéjában tündököl a Dóm kupolája és a Signoria tornya. Kihagyhatatlan. Itt kevesebb a turista, a rengeteg lépcső megmászására nem vállalkoznak, de valószínűleg nem is ismerik annyian ennek a gyönyörű templomnak a nevét. Pedig megéri a fáradságot, sőt nekünk némileg könnyebb dolgunk is van, mint az ókori szentnek, Miniasnak, akinek egy kivégzés elszenvedése után kellett ide felmásznia lépcső nélkül!

Visszasétálunk a kocsihoz, ami az elmúlt egy órában alaposan átforrósodott, így mintha egy mozgó kazánban indulnánk el lefelé a hegyről. A városközpontba szeretnénk eljutni, lehetőleg egy mélygarázsba, ahol nem tüzesedik tovább az autónk. Viszonylag hamar rá is bukkanunk egyre, mert az eredetileg kiszemelt és négy éve már bevált vasútállomás alattit forgalmi okok miatt (nem lehetett balra kanyarodni) még megközelíteni sem tudjuk, de az egyik kis utcában a Garage International szimpatikusnak tűnik. Még az ár is elfogadható, nincs messze az óvárostól (gyakorlatilag egy rövid utcácska), kedélyesen kártyázó olasz férfiak fogadnak minket. A levegő azért megáll bennünk, amikor kiderül, nyitva kell hagynunk az autót, majd ők leparkolnak vele, a kulcs is ott marad. Kapunk térképet, és kissé aggódva az értékeink miatt (a férjem néhány száz méter után vissza is megy, hogy elkéri a kulcsot, aztán megnyugtatják, hogy nem lesz gond) elindulunk a centro storico belseje felé.

2018. augusztus 3. péntek

Korán ébredünk, meleg van, a tegnap délután kimosott utolsó adagból még vasalnom kell, bepakolni a maradékot. Kezdek idegesedni, a család egyelőre még csitít, de ki tudja, meddig bírják! A párom lassan kezdi előkészíteni a kocsit, majd közli, ennyi csomag nem fog beférni az autóba. Azt hiszem, most fogok kétségbe esni! Be kell férnie! 

A feszültség kezd tapinthatóvá válni. A férjem indulna, én még nem vagyok készen, különben is nem mindegy, hogy egy órával hamarabb vagy később indulunk? Főzöm az egy liternyi kávét a két termoszba, hogy holnap estig a családfő nehogy rosszkor aludjon el. Mindent bepasszíroztunk a kocsiba, a hátsó ülésen az ellátmány, több liternyi víz és kávé bekészítve és délután 2 körül elhagyjuk az Orgona utcát és nekivágunk a nagy kalandnak! Kissé paprikás hangulatban, ami a Dunántúlra érve kezd oldódni. Most nem Pest felé megyünk, mert néhány napja egy ismerősünk óva intett az M0-son való közlekedéstől, ezért Kecskeméttől levágjuk az utat, becélozzuk Siófokot, és a régi balatoni útvonalon tartunk az M7-s felé. Elég jó időt futunk a szlovén határig, bár az odáig tartó jó három órás út alatt a fiam alsó hangon háromszor eszik. Szerintem mire Firenzébe érünk, üres lesz a kosár, pedig alaposan megtömtem!

Gyors pihenő a határon, autópálya-matricát veszünk, aztán irány tovább. Szlovéniában aztán egymás után kapom az SMS-eket a horvát szolgáltatótól: Isten hozta Horvátországban! A család közli velem: Majd írjál, mi Szlovéniában vagyunk! Aztán nekik is érkeznek a horvát szolgáltatótól az üzenetek, nekem pedig megjön a szlovén telefontársaságtól is az üdvözlés: mégiscsak jó helyen járunk!

Ahogy egyre beljebb megyünk Szlovéniába, egyre magasabbak a hegyek, egyre kellemesebb a levegő hőmérséklete, és itt bizony a hegyek miatt hamarabb is van naplemente: szorgalmasan készítjük a mobiljainkkal a naplementés fotókat. Az ég olyan színekben játszik, olyan opálos fények tükröződnek a felhőkön, amilyeneket nálunk ritkán látni. A hegyek sötét sziluettje mögött mintha egy akvarellfestő palettájáról csordogálna a festék. Folyamatosan változik, szinte beazonosíthatatlanok a színek, de olyan gyönyörűek, hogy alig tudunk betelni velük. Ez Geri szülinapja – látjuk rajta, hogy boldog: utazunk!

Párás a levegő a völgyekben, a hegyek között alacsonyan felhőpamacsok úsznak. Mintha köd lenne, de a köd nem a fák tetején szokott ülni, itt pedig egy-egy kis felhő úgy trónol a fák fölött, mintha a Teremtő egy-egy kupac vattát biggyesztett volna oda. Végtelennek tűnő, egymásba érő alagutak során vágunk át, miközben egyre szürkébb, egyre sötétebb lesz körülöttünk minden: esteledik.

A fővárosnál letérünk az autópályáról, pihenni, nézelődni egy kicsit. Este 9-kor állunk meg Ljubljana belvárosában egy kis utcában. A 300 ezer lakosú város 300 méter magasan van, igazi ékszerdoboz a központja. A hagyomány szerint az aranygyapjút megszerző és hazafelé tartó argonauták vezetője, Iaszón görög királyfi legyőzte az itteni tóban tanyázó sárkányt, aztán ez a sárkány vált a város jelképévé. A környékbeli mocsarakban találták meg a világ legrégebbi, 6 ezer éves kerékmaradványát. Már 4 ezer évvel ezelőtt volt itt egy település, ami aztán a római időkben szépen növögetett, egészen addig, míg Attila hun hordái fel nem dúlták. A középkorban püspöki székhely és kulturális központ lett, aztán jött egy földrengés valamivel a Dózsa-féle parasztlázadás előtt, és újjáépítették. Van némi magyar vonatkozás is, innen irányította a kőszegi hős várvédő kapitány, Jurisics Miklós a tartományt. Napóleon is meghódította, akkoriban Laybach volt a neve (szép, klasszikus szláv név!) Aztán Ausztriához került, amikor a Szent Szövetség elkergette a kis termetű francia császárt. Az itteni várban raboskodott 1849. nyarán három hónapig Batthyány Lajos, az első magyar miniszterelnök.

Nem kímélték a várost a katasztrófák, földrengés, két világháború. Szlovénia titói Jugoszlávia legfejlettebb területe volt, így aztán a délszláv háború után először önállósodott. De nem szabad Ljubljanában balkáni vagy délszláv hangulatot keresni. Sokkal inkább egy osztrák és egy észak-olasz városka keverékét találjuk.

A csendes kis utcából néhány száz méterre már egy nyüzsgő térre érkezünk. Nem messze, a város fölé magasodik a 12. század óta álló vár, gyönyörűen kivilágítva, de megsaccolva a távolságot és a magasságot, nem vállalkozunk a felfedezésére. Főleg, mert valószínűleg este 9-kor már nem jutnánk be, akkor meg minek strapáljuk magunkat! De van itt lent is elég nyüzsi ahhoz, hogy ne unatkozzunk! Szóval a nyüzsgő téren némi fotózkodás után beljebb merészkedve egy strandröplabda-pályát fedezünk fel, gyerekméretben, mellette a homokon nyugágyak, pálmafák és egy bár. Jónéhány gyerek játszik a homokon, labdáznak, a háttérben pedig szól a zene. Mellettünk egy méretes fémszerkezet, kivilágítva, lelátónak tűnik, de csak néhány perc múlva esik le, hogy itt bizony komoly strandröplabda bajnokság zajlik, a főváros szívében! Épp az utolsó mérkőzést konferálják fel, melegítenek a csapatok, a VIP-lelátón koktélt iszogatnak, a lelátók pedig foghíjasan ugyan, de tele vannak. Tetszik az ötlet. Nálunk miért nincsenek ilyenek?

Ahogy a „porondon” túljutunk, a Ljubljanica folyó partja felé vesszük az irányt, és az igazi meglepetés csak ekkor ér minket. Egymást érik a hangulatos bárok, kávézók, éttermek, kiülőkkel, zsúfolásig tele emberekkel. A pezsgő élet mellbe vág minket. Ahogy körülnézünk, mindenütt elégedett embereket látunk, pohárral a kezükben. Egy nyüzsgő, de romantikus kisváros (a maga 300 ezer lakosával – úgy tűnik, mintha valamennyien ide gyűltek volna péntek este!). A folyóparton még nagyobb a tömeg, nagyon tetszik és élvezzük is, a fiam kivételével, akinek ismét gyomortáji problémái akadtak – magyarán éhes! – és csak erre tud koncentrálni. Séta közben ő kiszúr egy pizzást, ahol jól néz ki az étel, de ahogy közelebb megyünk, finoman szólva is elég büdös sajtot használnak. A gyereket viszont nem érdekli, enni akar. Egy ideig még elodázzuk a vásárlást, hiszen hátha találunk valami jobbat és kevésbé büdöset. Végül csak kiharcolja magának, hogy visszamenjünk, megvesszük, és kiderül, a büdössége ellenére az íze egész jó.

A folyón egymást érik a kis hidak, 50-100 méterenként. Mindenütt rengeteg ember, fények, zene, pohárcsörgés: péntek esti pörgés. Az első híd, amihez érünk egy modern, plexi-mellvédes, kivilágított átjáró, amelyik egészen jól néz ki addig, amíg rá nem lépünk. Persze nem a híddal van baj, hanem a bogarakkal (illetve, ha pontosak akarunk lenni: rovarokkal). A fény megszámlálhatatlanul sokat vonz ide, persze ezt a szorgos pókok is felfedezték és pókhálóból is van bőven. A mellvédre nem tudsz rákönyökölni egy fotó erejéig sem, mert rád ragadnak az apró döglött élőlényekkel teli hálók. Továbbsétálunk a város szívébe, a legnagyobb szlovén költőről elnevezett Presernov térre. A rózsaszínre festett ferences templom uralja a teret és a Hármas híd (Tromostovje), amelyet 1931-ben építettek. Ez Ljubljana legtöbbet fotózott látványossága, hát mi sem maradunk ki a sorból. Középső íve egy régi fahíd helyén, szélső két ága pedig Joze Plecnik, a város zseniális építészének tervei alapján épült. Itt aztán ugrálhatunk a biciklisek útjából, mert úgy cikáznak a gyalogosok között, mintha verseny lenne köztük, kinek sikerül hamarabb átérnie a túlsó oldalra. Úgy tűnik Ljubljana igazi emberléptékű és így aztán kerékpárosbarát főváros. Talán nem véletlen, hogy 2016-ban Európa Zöld Fővárosa címet kapott. A gépjárműközlekedést kitiltották a központból, itt csak gyalog és biciklivel járhatnak. Kicsit olyan ettől a város központjának hangulata, mintha számtalan nagy folyóparti családi piknik lenne.

A Hármashíd összeköti az óvárost és az újat egymással. Az óvárosi oldalon a piac árkádjai alatt is rengetegen sétálnak, a téren még állnak az árusok kis bódéi, éppen pakolnak. Ahogy a feliratokból kivesszük, valamilyen gasztrofesztivál lehetett itt napközben, különböző népek ételeit kínálták az indiaitól a mexikóin keresztül az amerikaiig. A grillekre égett hús és olajszag keveredik a levegőben, és mivel látnivaló sincs, hát visszafordulunk.

Még mindig hömpölyög a tömeg, az óvárosban sem jobb a helyzet, mint a Ljubljanica másik partján, itt is mindenütt a kávézók, éttermek teraszain ülve beszélgetnek az emberek, ráérősen, nyugodtan. Az óváros fölé magasodik a szeretet városának szimbóluma, a ljubljanai vár, amelyet "szlovén Akropolisznak" is neveznek. A várdomb már az illír és kelta időkben is lakott volt. Az első várat a XIII. században őrgrófok építették, ez azonban az első nagy földrengés következtében összedőlt. A XVI. században emeltek egy szinte teljesen új, ötszögletű alakút, ebben az időszakban nyerte el mai külsejét (nagyjából). A XIX. században azonban már börtönként használták. Itt tartották fogva – mint már említettem – 1849. májusától augusztusig Batthyány Lajost. „Sanyarú” körülményeiről árulkodik, hogy saját lakosztálya és inasa volt, ebédet hozatott magának és mivel úri becsületszavát adta, szabadon sétálhatott a városban, ő pedig mindig vissza is tért.  A foglyok között persze voltak bilincsbe vert parasztok, nemzetőrök, politikai foglyok, de akadtak bilincs nélküli grófok, nemes urak és papok is. (Az urak még a börtönben is urak voltak.)

A bástya mellett áll a gótikusnak épített vártemplom, ahol ma már leginkább kiállításokat rendeznek. Pisti felvetette, hogy megnézzük, de gyorsan lebeszéltük róla. Egy hegy tetejére ki akarna péntek este fél 11-kor felmászni, valószínűleg teljesen feleslegesen. Hiszen biztosan zárva. Visz a hegyre egy sikló is, de nem hiszem, hogy ilyenkor működne. Szóval vár megcsodálva lentről. Pont.

Visszasétálunk a Presernov térre, ahol egy különleges időjárási zóna fogad minket, egy kör alakú terület szélénél tábla is figyelmezteti a szórakozott járókelőt, hogy itt bizony esik az eső! Vedd elő az esernyődet! Mivel még most este is 30 fok körül van a meleg, sokan kipróbálják a permetező esőt. Természetesen az én gyerekeim is! A tér fölé kifeszített drótokon gyakorlatilag egy párakapuként működő szórófej van, innen szemerkél a nyári zápor.

Ljubljana meglepően tiszta és rendezett, kellemes sétánknak azonban kezd véget vetni, hogy fáradunk, és nem ártana pihenni egy kicsit. Visszasétálunk a kocsihoz, „vacsorázunk” – a fiam már megint éhes! –, aztán elindulunk, elköszönünk Ljubljanától. Idáig 560 kilométert autóztunk és még legalább ennyi vár ránk Firenzéig.

Vissza az autópályára, majd Postojnánál megállunk egy OMW-kútnál (tévedés ne essék, nem szponzorunk) és a parkolójában próbálunk néhány órát aludni. Szó szerint csak próbálunk, mert nemigen tudunk. Szűkös a hely, kényelmetlen, nekem egy idő után már fáj a hátam, a nyakam, nem tudok mit kezdeni a lábaimmal (pedig elég rövidek!), de a többiek is így vannak vele. Ennek aztán az út hátralévő részében még természetesen meglesz a böjtje. Hajnali 3-kor úgy döntünk, némi bóbiskolás után, hogy elindulunk, mert reggelre Firenzébe akarunk érni.

Megszállottan rajong a család Olaszországért. Idén már úgy kezdtük az évet, hogy ha törik, ha szakad, Toszkánában töltjük a szabadságunkat. Furcsa szabályszerűség, hogy négy évente vágunk neki az útnak Itáliába. Idén abban is más az utazásunk, hogy a család határozott kérésére leírom, merre jártunk, mi történt velünk. 

De kezdjük az elején. Szóval adott a család: utazási menedzser anya: ez vagyok én. Kitalálom, hová megyünk, szállást szervezek, levelezek, csomagolási listát írok, előre megfőzök, bevásárolok, mosok, vasalok, csomagolok, és néha kétségbe esek (bár ez utóbbit jól titkolom :)). Logisztikai főnök apa: ez a férjem. Kifizeti az utazást (nem utolsó szempont!), cipekedik, besakkozza a csomagokat a kocsiba, vezet kitartóan hosszú órákon át, fotózik, videózik, és ő az időfelelős is egyben. A csapat két legfontosabb tagja pedig a gyerekeink, akiknek felhőtlen és élményekben gazdag nyaralásokat szeretnénk nyújtani. Hozzá kell tegyem, hogy a fiam hiperaktív (papírunk van róla!), vagyis rettentő nehéz lekötni öt percnél tovább, és ez a idő teltével nem javult. Sőt!

Amikor először megy az ember Toszkánába, vannak olyan kötelező körök, amiket nem lehet kihagyni. Értsd úgy, hogy ilyenkor nem maradhat el Firenze, Siena, Pisa. Ezek négy éve megvoltak, bár nem maradéktalanul (a fiam lebetegedett a nyaralás alatt), némi hiányérzet azért maradt bennünk. Ennek ellenére most úgy döntöttem, nem a klasszikus térségben keresek szállást és az sem volt kizárási alap, ha egy agriturismoban nincs medence. (Abból indultam ki, hogy legutóbb sem a medencében áztattuk magunkat naphosszat. Főleg mert még kánikulában sem feltétlenül ülne az ember sokat a hideg vízben.) Szóval, bújtam a netet és igen előnyös ajánlatot találtam: egyrészt árban verhetetlen volt (ez nem utolsó szempont! :)), szezontól függetlenül ugyanannyi az ára, így főszezonban alig fizetünk többet, mint 4 évvel ezelőtt előszezonban, másrészt két külön hálószoba van, külön fürdőszobával, vagyis a két gyereknek – akik közül az egyik már felnőtt, de méretben már a kisebb is közeledik ehhez – nem kell a nappali-konyha kombóban egy kihúzható heverőn kuporognia egymás mellett, hanem saját kényelmes ágya lesz mindkettőjüknek. A képek is meggyőzőek: Toszkána Vikiben még nem csalódtam! Sienától délre Montalcino közelében lakunk majd egy hétig, ahonnan az alaposan megtervezett – és majd felrúgható – program szerint bejárjuk Toszkána déli vidékét. Meg amit még elérünk!

Szóval szállás lefoglalva, előlegezve, visszaigazolva, már „csak” csomagolni és indulni kell! Szabadságot vettem ki, hogy előtte nyugodtam átadhassam magam az őrületnek, amit ilyenkor kötelezően át kell élni. 

2018. augusztus 2. csütörtök

A férjem szülinapja van, amit én azzal ünneplek, hogy két napja mosok és vasalok. Igyekszünk amit csak lehet, bepakolni, ne maradjon sok a végére. Ideges vagyok, hogy fogok elkészülni, még annyi mindent kellene intézni, megcsinálni indulás előtt, de az idő vészesen fogy. Megint kevésnek bizonyul a bőrönd befogadóképessége, pedig most csak hármunk cuccát próbálom belepréselni, a lányom a saját bőröndjébe pakol, a cipők, papucsok, szörfcipők – igen jól olvastad! – külön utazótáskában várják az indulást. Egy kisebb utazótáska rejti a tisztálkodáshoz szükséges kellékeket. Két hőtartós kosaram van, az egyiket már a tartós kajákkal, teletömtem, a fagyasztóban pedig a jégakkuk várnak bevetésre. Szóval megint viszem a házat, bocs! De a falak maradnak! :)

(Emellett már csak hab a tortán, hogy a hétvégi Tánc és Zene Fesztiválon némi baleset érte a szememet. A szúnyogirtó repülőgép szorgosan permetezte a nézőközönséget, és ezt persze a szúnyogok sem hagyták „szó nélkül”. Felbolydultak, csíptek, repkedtek, egynek éppen a jobb szememmel sikerült frontálisan ütköznie. Ez még nem lett volna akkora tragédia, de másnap fájó és dagadt szemhéjjal ébredtem. Kedden az orvostól gyulladáscsökkentőt kaptam és reménykedtem, hogy gyógyul majd. Ma újra ellátogattam a szemészetre, mert már úgy néztem ki, mint Quasimodo kishúga. Most másik orvoshoz kerültem, aki közölte, ne képzeljem, hogy egy-két nap alatt ez elmúlik, sőt! Lesz ez még rosszabb is! Szép kilátások a nyaralásra!)

Tegnap este végre a férjem is eljutott odáig, hogy már a nyaralással tud foglalkozni, megnézte az útvonalat, hová megyünk, térképet böngészett és kibökte, hogy mi lenne, ha leruccannánk Rómába, hisz az a szállásunktól már csak alig 200 kilométer és különben is a Rómába vezető út mentén fogunk lakni. Amint tudjuk, minden út Rómába vezet, hát üsse kő, próbáljuk meg! Felveszem a tervezett programok közé Rómát is, de már annyi mindent összegyűjtöttem, hogy két hét is kevés lenne!

Délután nekiállok az útravalónak: szénhidrátcsökkentett virlis kifli nekem, hagyományos a többieknek. 34 fokban fűteni kezdek a sütővel. Még mindig nem vagyok normális! És ez már csak rosszabb lesz! :) Készül a kaja, közben vasalok, listát ellenőrzök és kínlódok a melegben. Nem elég a kánikula, még fűtök is magamra, méghozzá kétszeresen: sütő és vasaló. Éjfél tájt már feküdnénk, mert a következő két nap hosszú lesz, kevés alvással, de hát elkezdődött a KTN, így aztán bulizunk, ha akarunk, ha nem. Hát ezért szoktam én ilyenkorra időzíteni a nyaralást!