Buongiornotoscana

Firenze - örök szerelmem 2.

2018. szeptember 26. - buongiornotoscana

Bár nem éppen arrafelé sikerül utat találnunk, amerre terveztem, kijutunk az Arno partjára, egy utcányira a Ponte Vecchiótól, így az eredetileg tervezett városnéző túrát fordított irányból kezdjük. A folyón gyönyörű szobrok őrzik a Ponte Santa Trinità (Szentháromság híd) hídfőit.  Ez a Ponte Vecchio után a városban megépült második híd. A XIII. században még csak fahíd volt, ezt viszonylag hamar elvitte az árvíz, a helyére kőhidat építettek, aztán jöttek-mentek az áradások, a ma is látható kecses, tökéletes ívű hidat 1567 és 1569 között építette Bartolomeo Ammanati I. Cosimo nagyherceg parancsára (a tervekhez egyébként hozzászólt Michelangelo is, vagyis ha ő jóváhagyta, hiba nem lehetett bennük). A második világháborúban a visszavonuló német csapatok felrobbantották, ahogy szinte az összes firenzei hidat. Eredeti formájában, 1958-ban állították helyre, a folyóba zuhant kődarabok részleges újrahasznosításával.

firenze_53_1.JPG

Ez a reneszánsz híd a világ legrégebbi elliptikus ívű hídja. A két oldalsó ív fesztávolsága 29 méter, a középsőé 32 méter. A hidat díszítő négy szobrot – melyek a négy évszakot ábrázolják – 1608-ban emelték II. Cosimo de’ Medici és ausztriai Mária Magdolna esküvője alkalmából. Autós és gyalogos forgalom egyaránt fut a Santa Trinitàn, de a mi figyelmünket már a kevésbé szép, de annál izgalmasabb Ponte Vecchio (Régi vagy Öreg híd) köti le, amely a világ egyik legismertebb hídja.

 firenze_55_1.JPG

Az Arno legkeskenyebb szakaszán ível át a Ponte Vecchio, ahol már a római korban is átjáró volt a folyó felett, bár ez a híd azért nem tekint vissza ilyen ősi múltra, mégis Firenze egyik jelképének számít. Furcsa, szépnek egyáltalán nem mondható, de az évszázadok során olyan különlegessé vált, hogy egy firenzei látogatás alkalmával bűn lenne kihagyni. Számtalan árvizet, háborút élt túl, semmi sem tudta megtörni. A második világháborúban állítólag csak Hitler személyes beavatkozása mentette meg, a lényeg, hogy ez volt az egyetlen firenzei híd, amelyet a németek nem robbantottak fel, cserébe viszont a híd 200 méteres körzetében valamennyi házat lebombázták.

 firenze_56.JPG

1345-ben épült, mai formájában döbbenetes, hogy az ívek hogy tudnak megtartani ennyi épületet, ekkora súlyt. A középkorban nem számított ritkaságnak, hogy hidakra építsenek üzleteket, sőt még kápolnákat is, de ennek mostanra nem nagyon maradtak nyomai, ezért is különleges a Ponte Vecchio. Ahogy közelebb érünk, látszik, hogy a külső vakolat itt-ott már megérett a felújításra, de ez az oldal nem is a gyakrabban fotózott fele a festői hídnak, meg aztán nem is lehet egyszerű feladat karban tartani a falakat. A fecskék ragasztják így az eresz alá fészkeiket, kisebbeket, nagyobbakat, mint ahogy itt épültek hozzá az üzletek a híd oldalához. Azon gondolkodunk, hogyan maradhatnak a helyükön, olyan ingatagnak tűnik az egész, miközben masszív tömegként kezd tornyosulni előttünk.

firenze_59.JPG

Ahogy közelebb érünk, a tömeg nem csak építészetileg sűrűsödik, hanem az emberáradat is egyre nagyobb lesz. Mintha itt koncentrálódna a Firenzébe érkezett turisták masszája. Egyfolytában villogunk, hol vannak a többiek, nehogy elveszítsük egymást. Egymást érik a különleges ékszerekkel teli kisebb-nagyobb kirakatok, Noncsival a lányommal csak ámulunk, persze nemcsak a gyönyörű ötvösmunkákon, hanem az áraikon is. Némelyik bolt választékát én már túlzásnak tartom, mert ki a fene használna majdnem babakar vastagságú hasközépig érő aranyláncot (már csak a súlya miatt se! :)), és szinte csak ilyenekkel van tele egy kirakat. Persze nem mindig volt a Ponte Vecchio az aranyművesek hídja: eleinte halárusok, mészárosok, tímárok üzletei voltak itt még a középkorban. A híd közepén nyílást ütöttek és a szennyet így egyenesen az Arnóba öntötték: vér, cserzőanyag, belek. Gusztusos látvány lehetett a folyó akkoriban, nem beszélve a szagokról! Ezt elégelte meg I. Ferdinánd nagyherceg, amikor a Medici-család beköltözött a Palazzo Pittibe. A hivatali ügyek intézéséhez nap mint nap itt kellett végighaladnia, és bántotta az orrát a bűz, ezért kitiltotta a „szagos” mesterségeket a hídról, a korábbi árusok helyére ékszerészeket és aranyműveseket telepített. (tény, hogy az aranynak nincs orrfacsaró szaga :)) A kis fecskefészkek is ezután épültek a hídra, valamikor a XVII. században.

firenze_68_1.JPG

firenze_67_1.JPG

firenze_79.JPG

A fejünk fölött fut a híd másik érdekessége, a Vasari-folyosó (Corridoio Vasariano). Ezt a fedett átjárót 1565-ben I. Cosimo építtette Giorgio Vasarival azért, hogy ne kelljen az utcák tömegével elvegyülnie, és testőrség nélkül, szabadon mozoghasson. (Bár az eredeti indok, vagy inkább ürügy az volt, hogy a herceg fia, Francesco de’ Medici és Habsburg Johanna esküvőjekor a menyasszony ruhája ne piszkolódjon be – kötve hiszem, hogy gyalog tette volna meg az utat, de hát egy hercegnek mindent el kell hinni!) A folyosó összeköti a Palazzo Pittit az Uffizin keresztül a Palazzo Vecchioval. Öt hónap alatt készült el, nagyjából egy kilométer hosszú. Az ablakokból meg lehetett figyelni az utcán zajló életet anélkül, hogy érintkezni kellett volna a pórnéppel. A hagyomány szerint a nagyherceg alkalomadtán feltűnés nélkül egyes házak belsejébe is betekinthetett innen. A folyosó áthalad több épület belsején, de például a Mannelli család nem járult hozzá lakótornyának ilyen jellegű átépítéséhez, így aztán Vasarinak ezt az épületet kívülről meg kellett kerülnie a folyosóval.

A folyosó elhalad a Santa Felicità-templom homlokzata előtt is, a benti karzat magasságában. Itt régebben nyílt egy erkély a templomba, így  a hercegi család anélkül vehetett részt az egyházi szertartásokon, hogy találkoznia kellett volna az alattvalókkal. Gyakorlatilag a szabad levegőn szinte egy lépést sem kellett tenniük a Medicieknek, és a legújabb kutatások szerint ez később a család tagjainál a krónikus D-vitamin hiány okozta betegségekhez vezetett. Minket ez a veszély nem fenyeget, mert azt sem tudjuk, hová húzódjunk árnyékba a nap perzselő sugaraitól még ezen az eléggé fedett és zsúfolt hídon is. A híd közepéig bírjuk a tömeget, rengeteg a turista, az árusok. A fiamnak már nincs kedve semmihez, éhes, szomjas, nyűgös, szóval kis Vuk-szindrómában szenved, ez látszik is valamennyi fotón, mert még a gép kedvéért sem ereszt el egyetlen halvány mosolyt sem.

 

firenze_62_1.JPG

firenze_69_1.JPG

A híd közepén áll Benvenuto Cellininek (1500-1571), kora legnagyobb firenzei ötvösművészének szobra, melyet hálás utódai 1901-ben állítottak. Csodálatos innen a kilátás a zöldesen hömpölygő Arnóra és a szomszédos hidakra, már ha egyszer odafér valaki a korláthoz a bőszülten szelfiző japán turistáktól. Néhány fénykép után odébb állunk, más is tudjon érvényesülni alapon, meg számtalan látnivaló vár még ránk, az idő pedig rövid. Már most látom, hogy nem lesz időnk mindenre, amit szeretnék, de nézzük a jó oldalát: lesz miért visszajönnünk Firenzébe!

Érzékeny búcsút veszünk az Öreg hídtól, aztán a Vasari-folyosó árnyékában elindulunk az Uffizi felé. Néhány száz méteres séta után érkezünk meg a világ egyik leghíresebb képtárának épületéhez. Az árkádok hűvösében előkerülnek a vizesüvegek, és a rövid kis szusszanás elég ahhoz, hogy a fiam azonnal a játékba vesse magát a telefonján. Az épület magas tömbje jól felfogja a napsugarakat, itt egy kicsit jobban érezzük magunkat. A fiam már a galambokkal barátkozik – ezt az elmúlt évtizedben valahogy nem tudta kinőni! – a tér közepén pedig többé-kevésbé jól álcázva látszik, hogy még mindig komoly építkezések zajlanak a múzeumban. Meg persze a tér végében ágaskodó toronydaru is épületes látvány (már négy éve is ott állt)! Hosszú sorok kígyóznak a bejáratoknál, de nekünk eszünk ágában sincs beállni, mert fiamnak nemcsak a sorbanálláshoz, de a múzeumi sétához sem lenne valami sok kedve és kitartása. Szóval ez is egy következő látogatásra marad, mert azért egyszer szeretném élőben látni Botticelli Tavaszát és a Vénusz születését, no meg Leonardo és Michelangelo, vagy épp Tiziano alkotásait. Nagy igazság, hogy Firenze csodáinak bejárására nem elég egy nap, de kettő sem, legalább egy hetet kell rászánni, és valószínűleg még akkor is marad, amit nem láttál. Szóval mi ezt az egy hetet szerintem több évre elosztva teljesítjük majd.

firenze_81.JPG

firenze_80.JPG

A téren mindenfelé borsos áron dolgozó utcai művészek árulják már kész portékáikat, néha kissé giccsbe hajló festményeiket, de akadnak egész jó portrérajzolók, a legjobban mégis a karikatúrarajzolók jönnek be nekem: egész jó munkák kerülnek ki a kezeik alól.

Az Uffizi Vasari tervei alapján épült a XVI. század második felében, eredetileg a kormányzati intézmény székhelyeként, erre utal neve is, hiszen az uffizi irodákat jelent, de itt volt az állami pénzverde is. Persze már akkor is helyet kapott benne a Mediciek hatalmas műgyűjteményének egy része – ez jórészt szobrokból állt, de számos gyönyörű festmény is. Volt benne színház, alkimista laboratórium is. A Mediciek tudtak élni!

 A család utolsó tagja 1737-ben a Medici-műgyűjteményt Firenzének adományozta, azzal a feltétellel, hogy a városból egyetlen darabját sem lehet elvinni. Sajnos, amikor Napóleon szemet vetett Itáliára, hadjárata során az Uffizi számos műkincsét Párizsba költöztette, és a bukása után sem került valamennyi vissza. Az Uffizi ma elsősorban képtár, de gyönyörű szobrokkal és gobelinekkel is büszkélkedik.

Határozott léptekkel haladunk tovább a Palazzo Vecchio felé. Legutóbb csak kívülről csodáltuk meg hatalmas épületet, most viszont nem vagyok hajlandó kihagyni. Négy éve a Dávid-szobor kötötte le a figyelmünket, és a téren egymást érő műalkotások (a legtöbb másolat!), így most a két meztelen férfiszobor, Dávid és Hercules között belépünk a hatalmas kapun.

firenze_89.JPG

firenze_88.JPG

 

A bejegyzés trackback címe:

https://buongiornotoscana.blog.hu/api/trackback/id/tr7814265283