A lányom borogatást kap a bokájára, és pihen, hogy holnap azért mégis csak nekivághassunk Rómának. A fiamnak sincs kedve várost nézni – ezt már közölte délelőtt – mi viszont még szívesen felfedeznénk a környéket, ezért aztán kettesben indulunk el a férjemmel.

Nem messze tőlünk forgatták a kedvenc filmemet, Az angol beteget, a Sant’ Anna in Camprena kolostorban. Olyan irányba indulunk, amerre még nem voltunk, San Giovanni d’Asso felé. Eleinte a Crete Senesire jellemző agyagos dombok között visz az utunk, ciprussorok vezetnek egy-egy farmházhoz. Az egyiknél meg is állunk fotózni, annyira szép az aranyló tarló közepén futó fasor. Aztán az út befordul a hegyek közé és negyedórás kanyargás után feltűnik a hegy tetején a kolostor harangtornya.

A szűk, kanyargós, meredek út végén vár minket a kolostor. Ahogy leparkolunk, számtalan ismerős kis részlet köszön vissza a filmből. A kőfal az út mentén, a kis temető, a ciprusok. A kolostor tövében olajfák. A sorompónál amerikai turistákkal találkozunk, akik nagyon kedvesen felajánlják, hogy fotót készítenek rólunk, közben beszélgetünk – már amennyire az én sohasem tanult angolommal lehet – és kiderül, hogy őket is a film vonzotta ide.

Már a XIV. században letelepedett itt néhány bencés szerzetes, de a kolostor a XV. században épült. A harangtorony négyszögletes, téglából készült, a templomot Szent Annának, Mária anyjának védelmébe ajánlották. Az egyszerű épületnek nincs díszes bejárata, az egyszerű kapuja fölött egy kis esőfogó négy oszloppal. Bent egyszerű berendezés, letisztult, de barokkos jegyeket mutat az oltár, a freskók. Nincsenek oldalkápolnák, csak csend és áhítat.

A templom mellett van a kolostor épülete, ahová nem lehet csak úgy bemenni, mert az egyházmegye által működtetett szálláshely van benne. Csak itt-ott tudunk belesni a zárt kovácsoltvas kapukon, vagy éppen sorompókon keresztül. A parkoló felől van a kolostor kertje, amely a filmben többször is feltűnik, a kerek kút, ahol esőben futkostak körbe a hordággyal az embermagasságú fűben – most gondozott, sok virággal.

A parkoló mellett apró kápolnával kis temető, kovácsoltvas kapuval. A megkopott síremlékeken szerzetesek nevei olvashatók, néha már alig vehetőek ki a betűk. Tönkrement koszorúk jelzik, hogy ritkán jár erre valaki, aki az évtizedek óta itt pihenőkre szeretne emlékezni.

Csend és nyugalom hatja át a kolostor könyékét, pedig ma már nem elmélkedő szerzetesek keresik itt az élet értelmét. Jó itt lenni, a fák árnyékában elüldögélni, nézni a ciprusok közt játszó napfényt, magunkba szívni a gyantaillatot, figyelni a virágokon szorgoskodó méheket.

Aztán indulunk, mert még hazafelé szeretnénk útba ejteni a szomszédos San Quirico d’Orcia városát is. A hegyről leérve jobbra fordulunk és negyed óra múlva már parkolót keresünk az óváros mellett. Ahogyan sétálunk felfelé – mert hát itt is a dombtetőre épült az óváros –, úgy nyílik ki előttünk a tér, a város környékének szépsége. San Quirico etruszk eredetű város, ebből a korból kerültek elő urnák és más temetkezési tárgyak. A település neve először a 700-as években fordul elő egy egyházi birtokvita során. A via Francigena egyik fontos állomása volt. A via Francigena az El Camino olasz kistestvére: zarándokút Canterburytől Rómáig. Ez már egy ellentmondás, hiszen a neve inkább arra utal, hogy Franciaországból indul. A középkorban fontos útvonal volt, aki észak felől érkezett, ezen közelítette meg az örök várost. Bár az út jóval régebbi, az első feljegyzés a X. század végéról származik, amikor is a canterbury érsek járta végig a via Francigenát. Az út 1700 kilométeres, naponta átlagosan 20 kilométert tettek meg és 80 napig tartott. Aztán ez a zarándokút lassan elvesztette jelentőségét, de az utóbbi időben ismét felfedezték és egyre jobb körülmények között lehet végig járni – főleg a toszkán szakaszokat. Itt San Quiricóban és a környéken is több információs tábla is jelzi, merre járunk és mi is az a via Francigena.

Belépünk a városkapun, és rögtön megcsap minket a történelem szele. Régi kút fogad, és a Mária mennybemenetele templom (Chiesa di Santa Maria Assunta). A XI. századi kis épület csodálatos a maga nemes egyszerűségében. Különleges, nem hagyományos harangtornya ragadja meg a szemünket leginkább. A román stílus tökéletes megtestesítője, természetesen nem az az erődítményszerű, mint északabbra, ahogyan mi megszoktuk. Az olasz finomság már ekkor is meglátszott. Az egyik kis kapu alatt gyönyörű kis udvar bukkan elő, csak annyit sikerül kideríteni, hogy itt volt az Ospedale della scala, vagyis egy XII. századi zarándokszállás-kórház épülete, ahol gyakran látták el a via Francigenát végigjáró zarándokokat.  

A városban mintha most kezdődne az élet, pedig már esteledik, fél hat körül jár az idő. Egyre többen vannak az utcákon, de mintha csak mi lennénk itt turisták, csak olasz szót hallani. A trattoriák még üresek, de a nyüzsgésen már látszik, hogy várják a vendégeket estére. Két helyet is találunk, ahová szívesen betérnénk majd, hogy megkóstoljuk a helyiek specialitásait.

Újabb érdekes templomhoz közeledünk: a Szent Ferenc-templom (Chiesa di. San Francesco). A Szent Ferenc-kolostor maradványaira épült. Vörös tégla harangtornya hívja fel magára a figyelmet: a tetején fémszerkezetbe épített harang tartja a keresztet. A templommal szemben van a Porta Nuova, az Új Kapu, előtte pedig egy középkori hajítógép áll, ostromra készen. A városfalun belül a kapu mellett jutunk be a Horti Leonininek nevezett kertbe. 12-13 éves kislányok játszanak itt, akik azonnal felfedezik, hogy turisták vagyunk, kérdezgetik, honnan jöttünk, és Magyarország nevére rögtön rávágják, hogy szép hely. Nehéz eldönteni, hogy kedvességből, udvariasságból, vagy valódi tudásból ered-e a mondatuk. A kertet a XVI. században tervezte Diomede Leoni, a franciakertek szabályosra nyírt sövényei, egyenes ösvényei itt is visszaköszönnek. Furcsa, vesszőkből, faágakból készült szobrok vannak mindenütt, mint egy szabadtéri tárlaton. Annyira elütnek a környezettől, hogy valószínű, nem állandó részei a kertnek.

Tovább sétálunk az óvárosban, és végre megpillantjuk, ami már akkor megfogta a szemünket, amikor először suhantunk el a város mellett autóval. San Quirico d’Orcia legjellegzetesebb épülete: a Collegiata dei Santi Quirico e Giulitta. Egy régi plébániatemplomra épült, a XII. században. (Ilyenkor csak belegondolok, hogy ez a kis olasz város több templomot tud felmutatni ebből az időből, mint egész Magyarország.) A külseje gótikus, a belseje azonban több átalakításnak köszönhetően barokk. A harangtorony a XVIII. században épült. A templom sarkánál régi kút, fura vízmerítővel, én rögtön egy horpadt II. világháborús német katonai sisakra asszociáltam, bár kétlem, hogy tényleg az lenne. A Collegiata mellett áll a Palazzo Chigi, Flavio Chigi bíborosnak, VII. Sándor pápa unokaöccsének XVII. századi palotája.

Közben már csörög a telefonunk, hogy mikor megyünk már, mert a család fiatalabb tagjai már kezdenek éhesek lenni, és pizzázást ígértünk. Úgy válunk el a várostól, hogy a gyerekekkel még visszajövünk ide az utolsó esténken, hogy az egyik trattoriában vacsorázzunk.

Ha már filmes helyszínekbe botlunk mindenütt Toszkánában, hát San Quirico d’Orcia sem maradhat ki: a város mellett van az a villa, ahol a Gladiátor c. filmnek azt a jelenetét forgatták, amikor Maximus hazatért hispániai otthonába és családját legyilkolva találta. Ez a farm azonban magánterület, meg aztán esteledik is már erősen, így nem próbálkozunk a felfedezésével, talán majd ha legközelebb Toszkánában járunk.

Negyed óra múlva már Montechiariban vagyunk, a gyerekek már útra készen várnak minket, indulunk is Torrenieribe, hogy a La Compagniában vacsorázzunk igazi olasz pizzát. A terveinkbe egy kis hiba csúszik, ugyanis nem foglaltunk asztalt, így aztán majd egy órát várakozunk az étterem előtti padon, mire be tudunk ülni, és megrendelhetjük a pizzáinkat. Mindenki másmilyet rendel, a fiam jár a legrosszabbul, tonhalas-capribogyósat kér, mert ragaszkodik a halashoz, aztán nem ízlik neki, sőt még a gyomra is felkavarodik. Nekünk azonban nagyon bejön a papírvékony tésztájú, ropogós, ízletes pizza. Kissé később térünk nyugovóra, mint terveztük, de ki kell aludni magunkat, mert holnap Rómában nagy túra vár ránk.