Szép lassan, nem kapkodva, nem rohanva, visszasétálunk a kocsihoz, és bár már jócskán benne vagyunk a délutánban, Montepulcianóba indulunk. Talán negyedórát autózunk, vagy még annyit se, amikor feltűnik a dombtetőn – nekem alföldi lánynak ez már hegy! – a város. Montepulciano Toszkána legmagasabban fekvő városa. Ezt sajnos eddig nem tudtam, de most a saját bőrömön tapasztalom. Amikor végre eljutunk az óváros bejáratához, a Szent Ágnes-templomnál állunk meg.

A városfal mellett hatalmas lovat találunk: mint kiderül, Leonardo készítette az eredetijét Francesco Sforza lovasszobrához. Az itáliai reneszánsz géniuszát Milánóban Lodovico Sforza herceg bízta meg  édesapja hatalmas lovasszobrának megformálásával, és a művész 17 évig végzett kutatásokat, ám csupán az alkotás hatalmas agyagmodellje készült el. A bronzból, amelyet a szobor elkészítésére szántak, végül ágyukat öntöttek a franciákkal vívott háborúhoz. Az nem derül ki számunkra, hogy ez a ló miből készült, de mindenesetre egy Leonardo-kiállítást reklámoz. Néhány fotó a lóval, aztán nekivágunk a kaptatónak a történelmi belvárosba. A parkolóból látjuk a tornyokat, hová kellene eljutni, de nem is gondoljuk, milyen megterhelő lesz felkaptatni a Piazza Grandéig, másfél kilométeres erőltetett menetben 60 méteres szintkülönbséggel.

A városkapu, a Porta Prato után már rögtön meredek emelkedőn edzzük a lábainkat – szerintem formás fenekünk és vádlink lesz a végére, ha így haladunk! Szép középkori épületek, és már a kaputól kezdve szorgalmasan invitálnak minket az enotecák nyitott ajtajai. Mert itt is van ám remek bor, nem is akármilyen, a Vino Nobile di Montepulciano. Ez a montalcino-i Brunellótól eltérően – amely 100 százalékban sangioveséből készül – a chiantihoz hasonlóan házasított bor. A VIII. század óta termelnek itt bort, ez – valljuk be – tényleg történelmi borvidék. A Vino Nobile az egyik legmagasabb minőségű olasz bor – így az ára is borsos. Vágyakozva nézegetem a palackokat, de tudom, hogy a család átharapná a torkomat, ha vennék egy üveggel. Pedig gyönyörű látvány a poharakban ez a 2-3 évig érlelt, hozamkorlátozással termelt vörösbor.

Igazi középkori hangulat uralja az utcákat, a főutca hosszan kanyarog, elég hamar elvesztem a tájékozódó képességemet, csak baktatunk a többi turista után felfelé. Egy kis téren áll egy oszlop, tetején egy oroszlánnal, mely Firenze uralmát jelképezi. Tovább sétálunk, a Chiesa Di Sant'Agostino (Szent Ágoston-templom) előtt. Egymást érik a kis boltok, hol húsárut, hol tésztát, vagy éppen fűszereket lehet venni, de éppenséggel számtalan porfogónak használható mütyürt is felfedezünk. Több üzletben is próbálkozunk, mert a férjem kalapot szeretne magának venni. Az egyik kanyar után egy egyedi ékszereket is árusító boltban aztán megtalálja a neki tetszőt.

Még mindig felfelé kaptatunk, és még távolról sem látjuk a célt, pedig már vagy egy órája gyaloglunk. Telik az idő, és még mindig nem tudjuk, merre járhatunk. A fiúk visszafordulnak, mert a párom rájött, hogy hamarosan lejár a parkolócédulánk és nem szeretne rögtön büntetéssel indítani. Mi lányok tovább mászunk felfelé, hátha mégis egyszer eljutunk a főtérre. Aztán egyszer csak kilyukadunk a város másik felén, gyönyörű kilátás, városfal, de főtér az nincs! Kissé tanácstalanul nézünk körül, aztán elindulunk jobbra. Találunk egy kis templomot, és mögötte egyszer csak feltűnik a Városháza tornya. Végre! Jókora kerülővel, de csak eljutottunk idáig!

A Piazza Grandén – egyébként ez a város legmagasabb pontja – hatalmas tömeg fogad minket. Zászlódobáló ünnep van, gyerekek középkori ruhában döbbenetes ügyességgel forgatják a lobogókat. A Palazzo Comunale, vagyis a Városháza  a XIII. század második felében kezdődött, de véglegesen csak a XV. században készült el. Erősen hasonlít a firenzei Palazzo Vecchióra, hiszen a város a nagytestvér fennhatósága alatt állt. A legnagyobb különbség, hogy ennek a városházának a tornya középen van, szimmetrikus az épület. A terasz és torony kőcsipkéi a guelf mintázatot követik. No és persze a filmesek: a Városháza volt a „vámpírkirályok” lakhelye az Alkonyat sorozatban, az ominózus ’leleplezem magam’-jelenetet és előtte a nagy futást itt forgatták, bár a szintén toszkán városka – és hasonló városházával büszkélkedő – Volterra nevét viselte a filmben Montepulciano.

De térjünk vissza a jelenbe, szerencsére itt és most vámpírok nincsenek, de normális fotót azonban alig tudok csinálni a Városházáról, mert annyian vannak a téren. Mindenki szurkol a csapatának, a színpad pedig a világítást tartó állványzattal épp a Dóm bejárata előtt van. No meg azért sem tudom átadni magam a fényképezés apró örömeinek, mer a lányom személyében egy kis hajcsárt kaptam. Mióta elváltunk a fiúktól, azóta hallgatom, hogy haladjunk már, siessünk, ne csinálj annyi fotót, elég lesz már, apáék már várnak lent minket. Én azért próbálkozom, mert ha már felmásztam idáig, akkor csak megörökítem, amit lehet. A Városháza mellett áll 1520 óta a Griffek és oroszlánok kútja. A kút fölötti díszpárkányon Firenze oroszlánjai tartják a Medicieknek elöl labdacsokkal, hátul a firenzei liliommal díszített címerét, két oldalt pedig Montepulciano címerállatai, a griffek emelik büszkén magasra a fejüket.

A tér egyik gyönyörű épülete a Városházával szemben a Contucci-palota. A család már 1000 körül itt élt, szóval a Contuccik Montepulciano legrégibb patríciusfamíliái közé tartoznak. No és persze a Dóm sem elhanyagolható, bár a színpad és világítástechnika rendesen takarja, így is gyönyörű és különleges. Amikor a város a XVI. században püspöki székhely lett kellett egy ehhez méltó katedrális is. A régi Santa Maria plébániatemplomot alakították át székesegyházzá, de például a harangtornya megmaradt, el is üt az egyébként befejezetlen homlokzattól. Mert olasz szokás szerint ennek a templomnak sem készült el a díszes homlokzata.

Kis hajcsárom már a tér túloldalán integet, hogy haladjak, mert apáék már mióta várnak és még a végén parkolóbüntetést fizetnek. A hegyről lefelé azért kifejezetten könnyebben halad az ember. Amikor felfelé kaptattunk, nem vettük észre, de most egy különleges óratoronyra figyelek fel. A zömök torony tetején egy bohócfigura, Pulcinella üti a harangot az óraszerkezethez kapcsolva. Rájövök, hogy felfelé megálltunk itt, a fiam a templom lépcsőjén ülve szusszant egy kicsit, de Pulcinellát akkor nem láttam. Az olasz népi színház klasszikus figurája, és talán a város színházi hagyományait idézi, hiszen teátrumot már elég korán alapítottak Montepulcianóban. Persze az időfelelős megint rám szól, hogy igyekezzek.

Lassan leérünk a parkolóba, ahol kiderül, hogy szó sincs büntetésről és minden rendben, azon kívül, hogy esteledik és a család éhes kezd lenni. Fél órás autózás után otthon vagyunk – mert én teljesen otthon érzem magam a szállásunkon. Amíg készül a vacsora, a férjem addig felfedező túrára indul a környékre és gyönyörű fotókat csinál. Már kész a kaja, de amíg arra várunk, hogy visszaérjen, egy pohár Aperollal csinálok étvágyat magamnak – bár az étvágyamra eddig sem panaszkodhattam! A vacsorához pedig felbontjuk a reggel vásárolt üveg chiantit. A finom borral a poharamban és a Pienzában vásárolt házi süteménnyel, cavalluccival a kezünkben kiülünk a ház elé. Kellemesen langyos a levegő, érzem a kerti olajfa mellé ültetett fűszernövények illatát és a sötétben nézzük a távolban Montalcino fényeit és gyönyörködünk a csillagokban. Itt nincs fényszennyezés, ezért minden ragyogó fénypontot látunk az égen, keresgetjük a csillagképeket és beszélgetünk. Jó itt lenni!