VII.
- augusztus 7. kedd
Reggel 6-kor kelünk, mert ma Rómába készülünk. Aztán kb. 10 percen belül eldől, hogy mégsem. A hálószobánkba három lépcsőfok vezet lefelé, a lányomnak viszont a nagy álmosságban sikerül az egyiknek mellélépnie, kibicsaklik a bokája, így meg nem igazán lehet egész napos gyaloglást bevállalni, hiszen már negyed óra múlva bedagad.
Újratervezés. Maradunk a közelben, ha nagyon fáj a lány bokája, irány haza, borogatás, felpolcolás. A környék felfedezése mellett döntünk, a szomszédos Torrenieriben igyekszünk kideríteni az étterem nyitva tartását, több-kevesebb sikerrel. Aztán tovább Buonconventóba, ahol a már jól ismert szupermarket után most az óvárost szeretnénk felfedezni. A település neve a latin bonus conventus-ból származik, ennek a jelentése "boldog hely, közösség". Hát nekünk kevéssé boldog, mert a fiammal sikerül alaposan összevesznem: elege van a városnézésből, semmihez nincs kedve, inkább netezne, duzzog, én meg elég rosszul viselem. Némi vitatkozás után kétfelé szakad a család, ki erre nézelődik, ki amarra.
Az óváros nem túl nagy, szűk utcák, a nap alig süt be a házak közé. Több, mint 600 éves fal veszi körül, rajta hatalmas vasalt tölgyfakapuk. Két említésre méltó épületet találunk, a városházát, magasba törő tornyával és a Szent Péter és Pál templomot (Parrocchiale Santi Pietro e Paolo). A városháza falán kőtáblák, rajta az 1860-as népszavazás eredménye, hányan szavaztak az olasz egységre és hányan nem. A vörös tégla homlokzatú templom az 1100-as években épült, érdekessége, hogy itt halt meg VII. Henrik császár 1313-ban, miközben megpróbált békét közvetíteni a guelfek és a ghibellinek között.
Miután séta közben mindenki megnyugodott egy kicsit, a következő célpontra keresek rá a Google-térképen. Arra gondoltam, hogy ma kolostorlátogató nap lesz, és a San Galgano apátság felé indulunk. Mivel a GPS nem boldogul a célállomással, ezért aztán folyamatosan navigálok a kanyargós és rengeteg kereszteződéssel tarkított úton. A kora reggeli kelésnek köszönhetően azonban az utolsó kilométereken a férjemen olyan fáradtság vesz erőt, hogy nem tud tovább vezetni, így aztán én veszem át a kormányt, és bár sokat vezetek, kanyargós hegyi utakon nincs gyakorlatom. A többi sofőr – gondolom – szidja a felmenőimet, mert nem rohanok, megfontoltan veszem a kanyarokat, és az első adandó alkalommal meg is előznek.
Egy órás kanyargás után végre egy kis út végén megpillantjuk a kolostort, pontosabban a hozzá vezető ciprussort. Számtalan gyönyörű apátság és kolostor van a környéken – rajta is vannak a meglátogatandó látnivalók hosszú listáján – de nem véletlen, hogy ez az első mind között, pedig már csak egy romkomplexum. A San Galgano apátság (Abbazia di San Galgano) hatalmas temploma még így romosan is impozáns látvány, ahogy a naptól kissé kiégett mezőn megpillantjuk. Tiszteletet parancsol, és lelki szemeim előtt látom, mekkora lehetett fénykorában, amikor még tetővel és harangtoronnyal is büszkélkedhetett, és a hívők áhítattal léptek be a kapuján. Mellette a kolostorépület megmaradt része, a szomszédos dombon pedig egy kis kerek kápolna, ahol olyan dolgok láthatóak, amiért megéri ide zarándokolni.
A szomszédos Chiusdinóban született a XII. század közepén egy lovag, név szerint Galgano Guidotti, aki nem éppen mélyen hívő életéről volt híres, hanem inkább arról, hogy erőszakos, kicsapongó nemes ifjú volt, aki a középkori harcos lovaghoz „illően” élvezte a csatározásokat, az ezeket követő vad tivornyákat és a gondtalan életet. Az erőszakos fiatalembernek anyja feleséget kerített, és amikor éppen menyasszonyához tartott, a lova ledobta magáról, de láthatatlan kezek elkapták. Egy arkangyal jelent meg neki, mire az eddig dorbézoló férfi megvilágosodott. Elhatározta, hogy visszavonul Montesiepi dombjára és ott remeteként fog élni. Keresztre is szüksége volt, hogy legyen mi előtt imádkoznia, ezért a kardját egy sziklába szúrta. (Valahonnan ismerős ez a történet. Nem?) Szóval, a kard markolata lett a kereszt, mellette megépítette kis remetelakját, és többet nem jött le a hegyről (vagy dombról). A helyi földművesek etették, ő pedig cserébe imádkozott értük és megáldotta őket. Van olyan történet is, hogy megtérésekor azt mondta, könnyebb a kardot sziklába szúrni, mint lemondani a világi örömökről, és ezt illusztrálni is akarta, de – hogy-hogy nem – a sziklába belecsusszant a kard pengéje. Galgano 33 évesen halt meg, néhány évvel később pedig – anyja buzgó igyekezetének is köszönhetően – szentté avatták. Egyetlen csodatétele a kard kőbe döfése volt, ami furcsa módon egybevág az Excaliburral az Arthur-mondakörből. Hogy melyik volt előbb és ki merített kitől, ez már soha nem derül ki. Mindenesetre Mario Moiraghi olasz középkor-kutató a "San Galgano rejtélye" című könyve szerint Artúr király és a Kerekasztal lovagjainak kelta legendája Galgano 1181-es halála után keletkezett. A sokáig egy újabb kori hamisítványnak hitt kardon az ezredforduló táján végzett kormeghatározás egyértelművé tette, hogy az Galgano idejéből származik. Már csak az a kérdés, hogy került a sziklába. Moiraghi szerint Galgano anyja a kanonizáló eljárás során lezajlott meghallgatáskor tanúságtételében minden fontos elemét említi a grállovagok későbbi legendájának.
Galgano halála után a ciszterci szerzetesek építettek templomot az emlékére, először a kard köré, a dombra egy körtemplomot (a Montesiepi kápolna (Rotonda di Montesiepi), vagy más néven Eremo (Remetelak)), aztán kicsit később a domb tövében az apátságot úgy 60 év alatt. Fontos egyházi központ lett, az első gótikus építmények között van Toszkánában, de az egész ország talán legszebb ilyen stílusú épülete. Pár száz évvel később aztán a járványok, fosztogatások és támadások miatt leromlott a hatalmas templom állapota, a teteje beomlott, más források szerint eladták, és a késő középkorban megfosztották szentségétől. A XVIII. század végén teljesen leomlott a homlokzati rész és egy villámcsapás következtében megsemmisült a Harangtorony is. A még épségben lévő, 1300-as évekből származó nagyharangot pár évvel később beolvasztották és bronzként adták el.
A XX. században állagmegőrző restaurálási munkálatokat végeztek az apátságon. Az akkori szakemberek úgy döntöttek, hogy nincs semmi értelme újjáépíteni, már az is lenyűgöző látvány, amennyi megmaradt a San Galgano Apátságból. És mennyire igazuk volt!
A régi kolostorépületben jegyet veszünk, az egyszerű, csupasz falak is gyönyörűek, főleg, ha belegondol az ember, hogy itt több száz évvel ezelőtt szerzetesek mindennapi élete zajlott, csendes hétköznapok és ünnepek, imádkoztak, elmélkedtek. Ezek a falak mesélni tudnának, de nem halljuk, miről suttognak, milyen titkokat ismernek, milyen kérdésekre tudják a választ. Ebből az épületből lehet bejutni a hatalmas templomba, amely így torzóként is csodálatos látvány. Talán pont az a megindító benne – amitől a lélegzet is eláll –, hogy az idő és a természet pusztítása ellenére még mindig ugyanolyan áhítatot érez a belépő az égbe törő falak között, mint majd 800 évvel korábban, amikor teljes pompájában elkészült. A hatása alá kerülünk, de nem vagyunk egyedül. Senki sem hangoskodik, még a gyerekek sem másznak fel a kövekre, szent helyen vagyunk, még ha papíron meg is fosztották ettől a címtől.
A hatalmas templom 69 m hosszú és 21 m széles, latin kereszt alaprajzú, három hajós, a szentély keleti tájolású, építészetileg tökéletesen megfelelt a Ciszterci Rend Szabályaiban előírt feltételeknek, mintául a Clairvaux-i kolostor alaprajza szolgált. Csúcsíves, áttört ablakok, a rózsaablak a szentély fölött, a tartópilléres falak mind a gótika tökéletes példái, semmi nyomasztó, sötét nincs a templomban – és ez nem csak a tető hiányának tudható be.
Csak néhányan bóklászunk a hatalmas térben, egy fotós és balett-táncos modellje pedig a megfelelő helyeket és mozdulatokat keresi. Igazán hatásos az lenne, ha olyan képeket tudnánk készíteni, ahol emberek nélkül csak a templom látszik, de erre most nincs esély. Az apró részletek azonban lekötik a figyelmet, egy fotózni szerető ember folyamatosan talál újabb és újabb témákat, mindent meg kell örökíteni. Az épületnek még így romosan is kiváló az akusztikája, nem kell megemelnünk a hangunkat, ha szólni akarunk a másiknak, bár nem is igen akarjuk, hiszen a hely varázsa kihozza a kellő visszafogottságot még az én hiperaktív fiamból is.
Nemcsak minket fogott meg ez a gyönyörű környezet, hanem Tarkovszkijt is. Valahogy mindig filmes helyszínekbe botlunk, bár ez itt, Toszkánában nem olyan nehéz. Nos a híres rendező Nosztalgia című filmjének egyes jeleneteit itt forgatta. Manapság nyári koncertek és esküvők helyszíne. Ha nem lennék már férjnél, én is ilyen romantikus helyen szeretném kimondani az igent, de erről már lekéstem. :)
A kolostorépületen keresztül jutunk ki a szerzetesek egykori kertjébe, ahol még most is illatoznak a gyógy- és fűszernövények. A templomot kívülről megkerülve a kápolnához igyekszünk, ahol mindennek az origója van: a kard. Meredek emelkedőn kaptatunk felfelé, mellettünk szőlőültetvény az egyik oldalon, kissé elhanyagolt csalitos a másik oldalon. Kicsit aggódunk, hogy bírja a lány fájó bokája a „hegymászást”, de egyelőre nem panaszkodik. A domb tetejére érve először kívülről csodálkozunk rá a Montesiepi-kápolnára. Kör alakú, nem sokkal Galgano halála után építették a remetelak helyére, hogy ezzel is őrizzék a kőbe szúrt kardot.
Ahogy belépünk, először a kis templom padlójának közepén lévő plexibuborék vonja magára a figyelmünket. Biztos, ami biztos, korlát is van körülötte, és igen, ott a kard a sziklában. Elég hihetetlen, de mégis. A Rotonda belseje egyszerű, egyetlen dísze talán a falak és a kupola piros-fehér csíkjainak váltakozása. Balra egy kis kápolna nyílik, ezt jó száz évvel később építették hozzá. Egyszerű, csak egy különös félig-meddig mumifikálódott kéz, jobban mondva kettő van egy üvegvitrinben a kis oltáron kívül. Elolvassuk a mellé írt történetet is, így kiderül, hogy a kezek egy hitetlen emberé voltak, aki kigúnyolta Galganót, és ki akarta húzni a kardot a kőből. A kard persze nem adta könnyen magát, a penge a kőben maradt, de a markolatnál eltört. Mivel Galgano jóban volt az állatokkal is (némi áthallás Szent Ferenc életéből), egy farkas „jó barátja volt” a szentnek és amikor látta a rossz ember tettét, leszakította a kezeit. Ezt őrzi a vitrin. Egy másik történet szerint azonban ez az ördög keze, aki megkísértette Galganót. Ő szokás szerint a kardja előtt imádkozott. Az ördög – mivel a szerzetest szavakkal nem tudta meggyőzni – azzal akarta jobb belátásra bírni, hogy kihúzza a kardot a kőből. Nem sikerült, de olyan erővel húzta, hogy kiszakadt a karja. Vagyis a mumifikálódott kar Isten és a hit erejét is demonstrálja. Mindenesetre nem egy étvágygerjesztő látvány!
A Rotonda mellől azonban csodás a kilátás, és természetesen itt is van borszaküzlet, helyi borral, a dombról lefelé vezető út mellett. A parkolóban közben hiába álltunk a ciprusok árnyékában tüzes katlanná változott az autó belseje. Elindulunk vissza Torrenieribe, ahol azt tervezzük, hogy a helyi kis pizzériában ebédelünk. De a kanyargós út visszafelé sem gyorsabb és rövidebb, és mire odaérünk, már bezártak. Hát irány a szállásunk, este majd visszajövünk, addig pedig valami gyors ebéddel pihenjük ki az utat.
